Gyakran éri vádként a politikát, az üzleti életet, hogy a hazugság, a kizsákmányolás és manipuláció fellegvárai. Szeretünk ezekre úgy tekinteni, mint elszigetelt, szakmaspecifikus minőségekre. Pedig, ha hiszünk a (kollektív) tudattalanban és a kivetítésben – és miért is ne tennénk – akkor könnyen beláthatjuk, hogy ezeket a tulajdonságokat jó eséllyel csak biztonságos távolságba kivetítve tudjuk meglátni. „Azokra”, ott messze lehet ujjal mutogatni, utálni és pfujolni. Kiélhetjük rajtuk rég elfeledett, elnyomott rossz érzéseinket. Pedig tök logikus, hogyha a társadalom legkisebb egysége a család, akkor
A társadalmunk és a politika csak felnagyítva mutatja meg azt, ami otthon zajlik
De vajon elég bátrak vagyunk-e ahhoz, hogy észre vegyünk mindezt önmagunkban, más közegekben (tanárok, művészek, orvosok, stb.), közvetlen környezetünkben, urambocsá a családunkban? És ha nem lenne bátorságunk, akkor vajon miért nincs? Talán mert többek között van egy nyomás, tudatos, vagy kevésbé tudatos elvárás arra vonatkozóan, hogy családon belül inkább próbáljuk meg elviselni, amit csak bírunk, semmint, hogy kiteregessük a szennyest? Nehéz lenne visszafejteni, hány szálon szövődött az a
Legenda, hogy az van jól, akinek „jó” a kapcsolata a szüleivel
És rögtön felmerül a kérdés, hogy mi az, hogy jó kapcsolat? Kinek jó? Neked vagy nekik? Esetleg a szomszédnak? Furcsa megfigyelni, hogy a szüleinkkel való jó kapcsolatban mintha a magunk érzelmi, pszichés jólétét szeretnénk igazolni. Természetesen nem is vitás, hogy rengeteget kaphatunk a szüleinkkel való tápláló kapcsolatból. No, de mi a helyzet, ha a kapcsolat korántsem (volt) ideális, sőt mérgező, romboló akár mind a mai napig? Tényleg öröm hazamenni, vagy ott a gyomorgörcs, a megmagyarázhatatlan feszültség, esetleg a rendszeres vita, veszekedés? Felderül az arcod, ha megjelenik a telefonod kijelzőjén a nevük, vagy egy mély, lemondó sóhajt veszel és összeszeded magad mielőtt beleszólsz?
Ha már gyermekként is fizikailag és érzelmileg óvtak, támogattak és gondoskodtak (de nem túlgondoskodtak) és közben hagyták önállósodási törekvéseidet, akkor nyilvánvalóan szerettek és tiszteletben is tartottak téged. Ám, ha mégsem ez (volt) a helyzet, akkor vajon te érezhetsz-e valódi tiszteletet és szeretet?
Persze megteheted, szíved joga. De ne felejtsd el, hogy
Mindenkinek súlyos árat kell fizetnie azért, ha elnyomja, letagadja, elhazudja valódi érzéseit
Az érzések már csak olyanok, hogy ha nem akarjuk érezni a rossz érzéseinket, akkor sajna a jót se fogjuk. Ez nyilvánvalóan problémákat okoz valamennyi kapcsolatunkban, és legfőképp az önmagunkkal való kapcsolatban. A szorongásos betegségek, a kapcsolati nehézségek, a függőségek, a pénzügyi önsorsrontások, vagy akár a súlyproblémák mögött is legtöbbször a gyermekkorban elnyomott rossz érzéseink, feszültségeink törnek a felszínre. Mert attól még, hogy nem lehet, nem szabad, vagy tilos a szülőre haragudni, a rossz érzések nem tűnnek el. Elnyomásra kerülhetnek ideig óráig, lesüllyedhetnek a tudattalanba és így tisztában sem leszünk velük, de ne feledjük, bölcs testünk minden érzelmi stresszt rögzít, akár egy lelki feketedoboz. És bizonyos események bekövetkezésekor jeleket küldd nekünk. De nem azért, mert rosszat akar, sőt – éppen ellenkezőleg. Ezek a test vészkiáltásai, hogy végre nézzünk szembe a múltunkkal, emlékezzünk vissza arra a kisgyermekre, akik voltunk és gyógyítsuk meg akkori sérüléseinket.
Jó gyerek akarsz lenni, vagy boldog felnőtt?
És mielőtt félreértésre adnék okot, szeretném világosan leszögezni, hogy nem a szülő tisztelete ellen szólok. De az ellen a vallási, erkölcsi, spirituális dogma ellen igenis, hogy a gyerek minden esetben feltétel nélkül fogadja el a szülei tetteit, viselkedését. Sőt, tovább megyek. Hogy ne is vegye észre, ne is lássa meg és át, mit tettek vele a szülei, és ne is érezze, ha bántották. Kérhet-e ilyet józanul gondolkozó, vagy cseppnyi együttérzésre képes ember? Hogyan is várhatnánk el magunktól, vagy mástól, hogy a bántalmazásokat ne érezzük és nyomjuk el zsigeri érzeteinket? Hogyan is lehetne egészséges a társadalmunk, a politika, az üzleti élet, ha mi magunk ezzel a beteg elvárással azonosulunk?
A harag nem cél, csupán egy része a gyógyulási folyamatnak
A tagadás, a relativizálás, a harag, a félelem, a bűntudat és a fájdalom csak egy-egy állomása a gyógyulási folyamatnak. Elkerülhetetlen valamennyi, ha bántalmazó szülők neveltek bennünket és ha szeretnénk egyszer s mindenkorra begyógyítani gyerekkori sérüléseinket és felnőni végre. Ám ha bármelyik felbukkanó érzésünket elnyomjuk, azzal csak a saját gyógyulásunkat, szabadságunkat és végső soron a boldogságunkat akadályozzuk. A feldolgozatlan harag, félelem és fájdalom elnyomására tudatosan ráerőltetett hála olyan, mint felrázott kólásüvegen a kupak. Minél erőssebben rá van szorítva, annál biztosabb, hogy az egész palack felrobban.
Politikai korrupció ide, pénzügyi összefonódások oda, létezhet-e nagyobb hazugság és ármányosabb manipuláció annál, amely arra kényszeríti a (bennünk élő) gyermeket, hogy tagadja le még önmaga előtt is a saját igazságát és érzéseit?