A legelterjedtebb és legkárosabb hazugság életünk legmeghatározóbb közegével kapcsolatban él és virágzik – ez pedig a „szent család” mítosza. Kifejezetten dühítő az a társadalmilag és spirituális körökben is dívó agymosás, miszerint a család mindenképp szép és jó, a családtagokat pedig úgy kell elfogadni, ahogy vannak. Ez éppen olyan torzítás, mint hogy a pénz és a gazdagok en bloc gonoszak.
Bár a legnagyobb ajándékot, az életünket a családunknak köszönhetjük, ezért a kincsért időnként nagy árat fizetünk. És nem azzal van a baj, hogy ezt megfizettük, hanem azzal, ha még tisztában sem vagyunk vele, milyen sérüléseket szereztünk közben. Ám ne tévedjünk, meg nem gyógyított sebeinket ilyen-olyan módon, de biztosan tovább cipeljük, sőt tovább is adjuk.
Gyerekkori sebeink
Testi, érzelmi, lelki sebeinknek a legnagyobb részét, alapsérüléseinket életünk első néhány évében épp a családban szerezzük, a későbbiekben erre rakódnak azután rá a továbbiak, sokszor az alapsérülések dinamikáját pontosan ismételve. Mivel gyerekként fizikai és érzelmi túlélésünk záloga a család, így kénytelen kelletlen konkrétan az anyatejjel szívjuk magunkba, hogy a saját igazságunkat, az érzéseinket, a valóságot látni, érezni, vagy kimondani nem mindig szabad, lehet, vagy akár életveszélyes. Ha a szüleink mindenfajta önismereti, tudatos munka nélkül adták tovább azt a sok „jót”, amit kaptak, nagy esély van rá, hogy a legjobb szándékuk ellenére is olyan romboló mintákat, érzelmi blokkokat és hitrendszereket kaptunk, amiknek a feldolgozása, áttranszformálása több kevesebb időt, munkát és egyéni terápiát igényelhet.
De mindenképpen megéri, hiszen épp a szüleink generációja mutatja meg, hogy feldolgozás nélkül nem lehetséges elfelejteni, túllépni a múlt, a gyerekkor sebein. Még akkor sem, ha a spirituális posztok unásig kántálják a hála- és megbocsátás szlogeneket, mint ahogyan a soros 🙂 közéleti lózungokat a média. Persze vannak elvétve maguktól, spontán módon megbékélt, már-már megvilágosodott túlélők, de nagy általánosságban, a legtöbb ember számára nem ez az út. A kivételek adhatnak erőt, hitet, motivációt, de fontos helyükön kezelni tudni azokat. Vannak kivételek, én magam is közéjük tartozom a bal kezemen a hat ujjal, de ettől még nem tartanám ésszerűnek a hat ujjas kesztyűk tömeggyártását. A spontán megvilágosodásra való csodavárás, vagy az elhazudott megbocsátás helyett azt javaslom, vágj bele egy alapos egyéni terápiába, ha erős a gyanúd, hogy a szüleid bántalmaztak gyerekként.
Már nem vagy védtelen gyermek!
Ha gyerekként rendszeresen bántottak, egyik mellékhatásként talán észre sem veszed az agressziót, fel sem tűnik. Főként, ha nem fizikai az erőszak. Vagy ha mégis felismered, olyankor is csupán a lépcsőházi bölcsek táborát erősíted, mert csak percekkel, napokkal vagy évekkel később jut eszedbe, hogy mit is kellett volna válaszolnod, hogyan is kellett volna megvédened magad. Lefagysz, lemerevedsz, megkukulsz, ha atrocitás ér, vagy akár csak tanúja vagy ilyesminek. Nem csoda, hiszen, ha a szüleid nem tanítottak meg arra, hogy hogyan védd meg magad (akár velük szemben is), hogyan is tudhatnád megvédeni magad másokkal szemben. Még érezni sem szabad a bántást, nemhogy megvédeni magad tőle! Az is lehet, hogy rögtön felmented a másikat, ugyan, ő ilyen, így fejezi ki a szeretetét, semmint, hogy felvállalj egy konfliktust, ahol kifejezheted a rossz érzéseidet és a szükségleteidet. Persze az is megeshet, hogy épp ellenkezőleg, a saját vélt biztonságod érdekében te bántasz másokat, így kontrollálva őket. De legnagyobb valószínűséggel a két véglet közt billegve hol agresszorként, hol áldozatként próbálsz meg egyensúlyozni.
Kin csattan az ostor?
Egy ismerősöm régebben egy beszélgetés alkalmával úgy megbántott, hogy lebénultam, szólni sem tudtam. Megalázva éreztem magam, de egy árva hang sem jött ki a torkomon, mivel gyermekkoromban engem is sok verbális és lelki bántalmazás ért. Néhány órával később a kislányomért mentem az edzésére és Sári valami kis apró malőrt csinált, de olyan hevesen toltam le érte, hogy magam is megijedtem. Persze ahogy észhez tértem, elmondtam neki, hogy rettentően sajnálom, hogy ilyen ingerült voltam és hogy aznap valaki megbántott, de mivel nem szóltam az illetőnek, a bennem maradt feszültséget sajnos rajta vezettem le.
Még aznap este megírtam az ismerősömnek, hogy milyen érzést váltott ki belőlem az, amit csinált és megkértem, hogy a jövőben ezt ne tegye. Legnagyobb meglepetésemre azt írta, hogy rendben és valóban soha többet nem fordult elő az eset. Így vésődött belém, hogy mennyire fontos akkor és ott azonnal reagálni, ha bántást érzek, hogy egyrészt ne kelljen tovább vinnem a feszültséget és másrészt esélyt adjak annak, aki bántott arra, hogy megváltoztassa a viselkedését.
Egészséges határok
Arra jutottam, hogy az a nagy büdös igazság, hogy ha nem vagy megvilágosodva, akkor nem tudsz következmények nélkül benyelni rendszeres bántalmazást, még akkor sem, ha esetleg kedves édesanyád a bántalmazó. Mivel egyensúlyra törekszünk, a bántalmazást mindenképpen visszaadjuk valakinek akár tudunk róla, akár nem. Erre három módon van esélyünk. A cikk második részében erről és a gyerekkori sérüléseink begyógyításáról lesz szó.