debreceni egyetem • pszichológiai intézet

SZAKDOLGOZAT

témavezető: Dr. Habil. Pék Győző ny. egyetemi docens

készítette: Biró Gabriella  mentálhigiéné szak, 2. évfolyamos hallgató 

Debrecen

2021

NYILATKOZAT

Alulírott Biró Gabriella, a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatója ezennel büntetőjogi felelősségem tudatában nyilatkozom és aláírásommal igazolom, hogy

A családállításkialakulása, gyakorlata és fejlődési lehetőségei

című diplomamunkám saját, önálló munkám; az abban hivatkozott nyomtatott és elektronikus szakirodalom felhasználása a szerzői jogok nemzetközi szabályainak megfelelően készült.

Tudomásul veszem, hogy diplomamunka esetén plágiumnak számít:

• szó szerinti idézet közlése idézőjel és hivatkozás megjelölése nélkül;

• tartalmi idézet hivatkozás megjelölése nélkül;

• más szerző publikált gondolatainak saját gondolatként való feltüntetése.

Alulírott kijelentem, hogy a plágium fogalmát megismertem. Tudomásul veszem, hogy plágium esetén diplomamunkám visszautasításra kerül.

Továbbá felelősségem tudatában nyilatkozom arról, és aláírásommal igazolom, hogy a Debreceni Egyetem Elektronikus archívumába (DEA) a http://dea.lib.unideb.hu/dea/handle/2437/85081 címre feltöltött diplomamunkám mindenben megegyezik a benyújtott papíralapú és/vagy CD formátumú dolgozattal.

Debrecen, 2021. április 11. napja

                                                                                              Biró Gabriella s.k.

Köszönetnyilvánítás

Ezúton szeretnék köszönetet mondani Angster Máriának, aki két éves, alapos és jól felépített képzés során türelemmel és megértéssel tanította a családállítás módszerét és adta át tapasztalatainak legjavát. Köszönöm továbbá Kovács Évának, aki annak idején megismertetett a módszerrel. 

Köszönöm témavezetőmnek, Dr. Pék Győzőnek a biztatást, a hasznos észrevételeket és a konzultációk során adott értékes tanácsait.

Külön köszönöm szakmabeli társaimnak, elsősorban Eszternek, Felíciának, Erikának és Meminek az inspiráló közeget, és Magdinak a rendelkezésemre bocsátott szakirodalmakat. Hálás vagyok mindazoknak, akikkel résztvevőként, vagy állítóként valaha is közösen vettünk részt családállításon, és ezzel kölcsönösen bizalmunkba fogadtuk egymást. 

És persze külön köszönöm barátaimnak, szeretteimnek is a támogatást. Különleges köszönettel tartozom a mindennapi feladatokban nyújtott segítségért gyerekeimnek, Ádámnak és Sárinak, akik megértően átvészelték a dolgozat írás időszakát és mindig is biztatnak tanulmányaim folytatására.

Tartalomjegyzék:

Bevezetés

I.      Pszichológiai előzmények

I.I.       Monádikus pszichológiai megközelítések

I.I.I.     A neurológiai-fiziológiai szemléletű pszichológia

I.I.II.        Racionalitáson innen és túl – fókuszban az egyén

I.II.      A diádikus pszichológiai dimenzió, a kapcsolat

I.III.     Az egyéni fókuszú csoportterápia, a gyógyítás új dimenziója

II.    Útban a transzcendens felé – az egyén mint egy nagyobb egész, a család része

II.I.      Szondi Lipót és a kényszersors

II.II.     Családterápiás megközelítések

II.III.       Az első könyv a családállításról 1961-ből

II.IV.       Virgina Satir, a „rendszerfelállítás ősanyja”

II.V.    Böszörményi-Nagy Iván és a láthatatlan családi lojalitások

III.       A családállítás

III.I.     Bert Hellinger élete és szakmai útja

III.II.       A módszer leírása

III.III.      Változatai

III.IV.      A családállítás alapszabályai

III.V.       Hatása, hatásossága

III.VI.      Jellemző családállítási dinamikák

IV.       Esetbemutatás

V.    Hellinger munkásságának német visszhangja

VI.       Összegzés

Irodalomjegyzék:

BEVEZETÉS

2011. november 11-én vettem részt először családállításon és magával ragadott az, amit tapasztaltam. Elszomorított, felszabadított, és mély együttérzést váltott ki belőlem, ahogyan a sorsok nehézsége felszínre került, nyilvánvalóvá vált, hogy nincs emberi élet fájdalom nélkül, többé kevésbé valamennyiünket próbára tesz az élet. Megérintett, ahogyan a csoporttársak őszintén meséltek traumáikról. Megdöbbentett, ahogyan a családjainkhoz, szüleinkhez fűződő rejtett kötődéseink a felszínre kerültek, lenyűgözött a képviselőként megtapasztalt érzések sokfélesége, és elámultam egyes képviselők visszajelzésének pontosságán.

Számtalan állításon vettem részt azóta, 7 hazai állítónál jártam, akik közül hármójuk munkáját évek alatt mélyebben is volt lehetőségem megismerni. Több saját élményem is volt, amely felszabadulást, a probléma megoldását hozta magával, és volt idő, amikor az állításra csodaszerként tekintettem. Mindazonáltal szembesültem azzal, hogy a családállítás sem az, sőt azt a következtetést is le kellett vonnom, hogy a helytelen állítással akár ártani is lehet. E tanulságok megfogalmazásában szerepe volt egy 150 órát meghaladó pszichoterápiának is. 

A mentálhigiénés képzéssel párhuzamosan veszek részt Angster Máriánál 2 éves családállításképzésen és ezt követően egyetemi keretek között szeretném folytatni pszichológiai tanulmányaimat. 

Az esszé a családállítás mint módszer előzményeinek ismertetésével kezdődik, ezt követi Bert Hellinger fellelhető bibliográfia adatainak bemutatása és a családállítás módszerének leírása. A tanulmány utolsó előtti szakasza számba veszi Hellingernek a családállításra gyakorolt hatását és feltárja a családállítás ellentmondásos megítélésnek okait. 

Az esszében megfogalmazott valamennyi észrevétellel együtt a családállítást hasznos, hatékonyan használható és nagyszerű módszernek tartom, ennek okairól az esetbemutatás kapcsán részletesebben is beszámolok. A tanulmány befejező része azt járja körbe, hogy mik azok a szempontok, amelyek figyelembevételével a családállítás transzparens, szakmailag megalapozott, az egyéni intrapszichés folyamatokat is figyelembe vevő és ennek eredményeként a kliens szempontjából biztonságosabban használható módszer lehet.

I.       PSZICHOLÓGIAI ELŐZMÉNYEK

Jelen fejezet a pszichológia fejlődése egy-egy fontos állomásának bemutatásán keresztül ismerteti a családállítás kialakulásának legmeghatározóbb előzményeit, és fejlődésének főbb állomásait. Ezen állomások említésének célja bemutatni, hogy az ember önmaga megismerésének útján hogyan halad a tudományt elutasító vak hit felől a racionalitáson keresztül egészen a mindent magában foglaló transzcendensig és ebben a folyamatban miként helyezhető el a családállítás módszere.

A folyamatosan változó pszichológia jelenlegi, sokszínű megjelenésében egy hosszú, évezredeken át ívelő fejlődés eredménye, melynek gyökerei egyidősek magával az emberiséggel. Az európai kultúra bölcsőjében, az ókori Görögországban élt, máig idézett bölcsek tanításaira többek között az ókori Egyiptom kultúrája hatott, annak gyökerei pedig az emberiség történetének kezdetéig nyúlnak vissza. A történelem folyamán a psziché (a görög pszükhé szóból származik, melynek jelentése: elme) vizsgálata mindig is központi szerepet játszott, hiszen mind az egyén, mind a társadalom alapvető érdeke megismerni, feltérképezni az egyes ember belső folyamatait (figyelem, észlelés, érzékelés, gondolkozás, memória, érzelmek) és megfigyelni, megérteni, előre jelezni, vagy befolyásolni az ezek eredményeként megvalósuló viselkedést (Zimbardo, Johnson, & McCann, 2017). 

A középkori Európában az egyház „monopóliuma” lett az ember vizsgálata, és ez hosszú évszázadokra visszavetette a pszihé, sőt még a test vizsgálatának, orvoslásának tudományát is. 

A középkorban meghatározó vallásos szemlélet következtében a devianciákat, az „elmezavar” különféle formáit is a Sátán befolyásával magyarázták és „gyógyírként” a jobb esetben a böjtölést, imádságot ajánlották, rosszabb esetben a kiközösítést, az ördögűzést és az inkvizíciót használták. A súlyos lelki betegek kezelési módszerei csak lassan „finomodtak”  – a 19. századra már olyan gyógymódok is elterjedtek, mint az ütlegelés, vércsapolás, hánytatás, ájulásig vízbemerítés, eszméletvesztésig tartó forgatás, vagy a nyugtatószékbe kötözés (Wikipedia, Wikipedia, 2020). A fenti eljárások „eredményeként” a páciensek egy része nyugodttá, csöndessé, együttműködővé, irányíthatóvá és tünetszegénnyé vált, a többiek belehaltak. Mindazonáltal valódi gyógyulásra vélhetően senki nem lelt. 

I.I.       Monádikus pszichológiai megközelítések

A vallásos hittel átitatott skolasztikától való eltávolodással, majd a racionalitás térnyerésével a 19. század végén, a 20. század elején került előtérbe a psziché világának felfedezése – immár tudományos eszközökkel. 

I.I.I.       A neurológiai-fiziológiai szemléletű pszichológia

A vallás uralta világban mélyreható változásokat indított el a racionális világkép, és az azt kísérő tudományos forradalom. Ugyanakkor ez a szemlélet az ember önmagáról alkotott képének leírásában a pusztán élettani megközelítések túlsúlyát eredményezte. A neurológiai-fiziológiai megközelítések a személy egyes komponenseit (gondolkozás, emlékezet, észlelés, érzelmek, stb.) igyekeztek vizsgálni, a pszichét inkább gépszerűnek, tudományos eszközökkel mérhetőnek és leírhatónak, tulajdonképpen mechanikusan működő objektumnak tartották (Zimbardo, Johnson, & McCann, 2017).

I.I.II.    Racionalitáson innen és túl – fókuszban az egyén

A pszichoanalízis atyja, Sigmund Freud (1856-1939), túllépve ezen a teljes személyiség magyarázatára tett kísérletet. A világhíres bécsi pszichoanalitikus a személyiség és a mentális zavarok legfőbb forrását a tudatosság határain túli tudatalatti folyamatokban látta és ezzel, kiemelve azt a racionalitás keretei közül új távlatokat nyitott a psziché vizsgálata számára. 

Elmélete szerint a személyiség a gyerekkor végéig a pszichoszexuális fejlődés (orális, anális, fallikus, látencia, és genitális) fázisain keresztül bontakozik ki. Bár hangsúlyozta a gyermekkor jelentőségét a későbbi személyiség alakulásában, a közvetlen környezet, a szülők viselkedésének szerepe elméleteiben kevéssé hangsúlyos. Freud csábítás elmélete arról szólt, hogy a kezelhetetlenül és érthetetlenül viselkedő nők vagy férfiak nem voltak valójában gyerekkori szexuális abúzus áldozatai, azokat csupán a gyermeki fantázia termékének állította be (Szummer) Az anyával való kapcsolatot ösztönalapon (táplálkozás, szexualitás) vezéreltként értelmezte, kevés és főként neurotikus páciensével végzett terápiáiról szóló műveiben pedig túlnyomó részt az apával való kapcsolat dominál (Ödipusz-komlexus) (Vajda, 2014). Az ateista, mélyen vallásellenes, ugyanakkor az okkultizmus iránt érdeklődő Freud az ember legfontosabb motivációjának a szexuális ösztönt tartotta, az általa megfogalmazott ösztönelmélet az egyén saját fejlődésének elakadásában látta a pszichés problémák valódi okát. Jóllehet a klasszikus, freudiánus iskola később is ezt a monádikus^[1]felfogást (Goldberg & Goldberg, 2008, old.: 147) képviselte, halála előtt két évvel „A pszichoanalízis foglalata” című, befejezetlenül maradt művében Freud így ír: „Ezenkívül olyan anyag is napvilágra kerül az álomban, amely biztosan nem származhat sem az álmodó érett korából, sem pedig elfelejtett gyermekkorából. Azt kell gondolnunk, hogy ez az anyag részét alkotja annak az ősi örökségnek, elődeink élményvilágának, amelyet a gyerek, minden személyes tapasztalat nélkül, magával hoz.” (Szondi, 1996, old.: 12) Megjelenik tehát az egyén életét öntudatlanul befolyásoló családi minták szerepe.

I.II.     A diádikus^[2] pszichológiai dimenzió, a kapcsolat

Kortársai közül számos jelentős pszichológus Freud nézeteit kiegészítette, ugyanakkor akár azzal ellentétes alapvetéseket fogalmazott meg az emberről és a személyiségről, többek között Alfred Adler (1870-1937) az individuálpszichológia atya, aki az freudi ösztönelmélettel szemben a társadalmi késztetések motiváló erejét hangsúlyozta. Adler az embert társas lényként definiálta, aki képes saját érdekeit háttérbe szorítva másokét előtérbe helyezni. Megfigyelései kiterjedtek a testvérek születési sorrendjére is, noha erre vonatkozó nézeteit a későbbi kutatások nem feltétlenül igazolták (Sztancsik, 2016).

A budapesti pszichoanalitikus iskola kiemelkedő alakja Ferenczi Sándor (1873-1933) is úgy vélte, hogy a patológiás működés oka nem csupán az egyénen belül keresendő. A „kapcsolat alapú pszichoanalízis megállapítója” (Sztancsik, 2016, old.: 38) szerint a páciensek által felidézett gyermekkori, felnőttek általi agresszió gyakran rendelkezik valóságalappal és ilyen esetekben ez tekinthető a pszichés megbetegedések traumatikus okának. Ferenczi és az úgynevezett budapesti iskola (Bálint Mihály, Bálint Alice, Hermann Imre és mások) munkájuk során, Freuddal ellentétben fontosnak tartották a korai anya gyerek kapcsolatot, rámutattak, hogy az ösztönöktől függetlenül az anya és gyermek között létezik egy elsődleges kapcsolati igény, és kiemelték a szülői felelősséget a gyermek személyiségfejlődésében. A személyközi (interperszonális) folyamatokat Ferenczi a személyen belüli (intrapszichikus) folyamatokkal együtt szemlélte, és rávilágított hogy a páciens állapota, viselkedése nem vizsgálható önmagában. Előtérbe került tehát a kapcsolat, mint a tünet oka, magyarázata. Kardinális különbség mindamellett, hogy míg a monádikus felfogású Freud a belátást, addig a diádikus szemléletű Ferenczi az átélést tartotta a legfőbb terápiás tényezőnek (Sztancsik, 2016, old.: 37-46). A budapesti iskola megállapításai később hatással voltak többek között John Bowlby (1907-1990) angol pszichiáter és pszichológus kötődéselméletére és az amerikai Harry Frederick Harlow (1905-1981)munkájára, aki az anya-gyermek kötődést vizsgáló majomkísérletei révén lett világhírű (Hámori, 2014, old.: 22-26).

I.III.  Az egyéni fókuszú csoportterápia, a gyógyítás új dimenziója

Egy másik kiemelkedő szakember, aki Freud személyiségmodelljétől és fejlődéspszichológiájától merőben eltérő nézeteket vallott, a román származású, Bécsben tanuló Jacob Levy Moreno (1889-1974) volt. Moreno bár ismerte Freudot és nézeteit, nem hitt a pszichoanalízisben, és már 1910-ben a bécsi prostituáltakkal megkezdte csoportmegfigyeléseit (Moreno, Blomkvist, & Rützel, 2006, old.: 118), majd 1922-ben megalapította a Rögtönzések Színházát, ahol a nézők az ott kitalált jelenetekben saját maguk improvizáltak. A véletlennek, egy Barbara nevű szereplőnek és férjének köszönhetően talált rá Moreno a Gyógyító Színházra mint új terápiás módszerre, melyet később pszichodrámának kereszteltek el. 1945. után a pszichodráma az egész világon elterjedt és jelenleg is széleskörűen használják. Mérei Ferenc (1909–1986) segítségével Magyarországon is meghonosodott, hazánkban ma közismert és a pszichológia által elfogadott és támogatott módszer. Ez a családállítás később ismertetett ellentmondásos szakmai megítélésének tükrében különösen figyelemreméltó. 

A pszichodrámát „nem az érdekli, hogy [a kliens] mit tud önmagáról, hanem az, mit tud tenni önmagáért.” (Moreno, Blomkvist, & Rützel, 2006, old.: 33) Ez tehát egy cselekvésközpontú, tüneti- és feltáró módszer, melyben a játékvezető a csoporttal közreműködve segít a páciens (protagonista, protos: első, agon: létezni) életének egy problematikus jelenetét (emlék, érzés, álom vagy egy konkrét szituáció) megjeleníteni (Moreno, Blomkvist, & Rützel, 2006, old.: 121) A páciens egy, vagy több ko-terapeutával és játékossal játszik, akik felveszik a protagonista által rájuk osztott szerepeket (antagonisták). A játék a páciens instrukciói (mondatok, kifejezések, cselekvések, stb.) alapján zajlik, megteremtve így a lehetőséget a protagonista számára, hogy biztonságos, támogató és elfogadó környezetben átélje az eseményeket és az ahhoz kapcsolódó érzéseit, Moreno ezért hívta a módszerét „ellenőrzött acting out”-nak (Moreno, Blomkvist, & Rützel, 2006, old.: 14).

Ugyanakkor kívülről, más aspektusból szemlélve ezeket a helyzeteket a páciensnek lehetősége nyílik tudatosítani a saját intrapszichés folyamatait és az esemény egyéb résztvevőinek szempontjait, megéléseit is. Ezt olyan speciális technikák is segítik, mint a szerepcsere, a tükrözés, a belső monológ, az interjú, a Szókratészi kérdések, újrajátszás vagy a duplázás. A csoport működésében a résztvevők aktív szerepet kapnak, ők hozzák a lehetséges témákat és ezek közül a csoport közösen választja ki az aktuális protagonistát. A játék, melynek során használhatnak tárgyakat, és időközönként dolgoznak szimbólumokkal is, jellemzően 3 fázisból áll, az úgynevezett bemelegítésből (warming-up), magából a játékból és végül a lezáró, integrációs fázisból (sharing), ahol minden résztevőnek lehetősége nyílik ítélet- és direktív tanácsadásmentes visszajelzést adni a játék közben átélt tapasztalatairól. Miközben a protagonista fizikailag (mozgás, arckifejezés, belső monológok, párbeszéd, stb.) és emocionálisan is átéli az eseményeket, a vezetők mintegy külső megfigyelőként bármely ponton empatikusan beavatkozhatnak, instrukciókat adnak, értelmeznek vagy akár le is állíthatják a játékot. A vezetők és az antagonisták segítenek abban, hogy a protagonista a helyzetek és szerepek látszólagos jelentéséből megértse a saját tudattalan (többnyire védekező, elhárító) folyamatait. Noha vannak közöttük hasonlóságok is (csoportmunka, vezető, stb.), ám amíg a családállítás célja a családi sorskötések feloldása, addig a pszichodráma alapja a cselekvés, a cselekvés átélése, az eközben érzett érzelmek tudatosítása és a belátás, célja pedig, hogy fejlődjön a páciens rálátása saját belső életére (gondolatokra, érzésekre, fantáziákra, álmokra és konfliktusokra), nőjön spontaneitása, kreativitása és aktivitása (Moreno, Blomkvist, & Rützel, 2006). 

II.     ÚTBAN A TRANSZCENDENS FELÉ – AZ EGYÉN MINT EGY NAGYOBB EGÉSZ, A CSALÁD RÉSZE

A 19., 20. századtól kezdve az emberi psziché működésének leírásai a korábbi vallásos megközelítést követően tehát már magukban foglaltak számos a racionális megközelítést (kognitív, viselkedésterápia, stb.) és a kapcsolat és kötődéselméletekkel megjelentek az ember intrapszichikus dimenziói is. Az 1940-es években megjelent olyan szemlélet is, amely az egyén viselkedésének, életének magyarázatát a páciens belső folyamatain, valamint gondozóihoz fűződő kapcsolatian túl a páciens családrendszerében is felfedezni vélte.

II.I.     Szondi Lipót és a kényszersors

A sokgyerekes családba született, szintén magyar származású Szondi (1892-1986) Dosztojevszkij, Balzac írásait és a saját életét vizsgálva 1937-ben fogalmazta meg az úgynevezett sorsanalízis elméletét és a hozzá kapcsolódó pszichosokk terápiát, mely minden korszerűtlensége ellenére jónéhány fontos felfedezést tartamaz. 

A sorsanalízis fontos összefüggéseit Szondy az alábbiakban összegezi: 

„1. A tudattalanban a lét számára ős-figuráknak és az utódok cselekvéséhez szolgáló családi mintáknak kell létezniük, melyek kényszerítően irányítják sorsunkat. Így keletkeztek a fogalmak a „családi tudattalanról” és a „kényszersorsról”.

 2. Következésképp a családi tudattalan az „ősök törekvéseit” tartalmazza, …

 3. Az ősök ellenfele az utód állásfoglaló énje. Az énnek hatalmában áll, hogy az ősök igényei ellenében válasszon. Így jutottam… a „szabadon választott sors” fogalmakhoz.„ (Szondi, 1996, old.: 8)

Később így folytatja: „A sorsanalízis tehát a mélylélektan ismereteit a „családi tudattalan” felfedezésével egészítette ki. Bebizonyította, hogy a neurotikusok és a prepszichotikusok egy csoportja… csak akkor gyógyíthatók hosszabb távra, ha lelkibeteg őseiket a heverőn mesterségesen, sokkszerűen, tudatos állapotban átéletjük velük…” (Szondi, 1996, old.: 17)

Szondi tehát megfogalmazza azt is, hogy a „lelkibeteg” ősök sorsának ismétlése a tudatosítás, az átélés és a feldolgozás által megszüntethető, ezt hívja az „egyén szabadon választott sorsának.” Módszere ugyan ma már több mint idejétmúlt, ám a terápiával kapcsolatos megfigyelései fontos iránytűként szolgálnak az őt követő terapeuták számára. 

„Az én-funkciók fontos szerepe több formában mutatkozik meg az egyén sorsában: Először: a családi tudattalan ős-alakjainak tudatosításában. Ez egyrészt a kivetítés, azaz az ős-figurák projekciójának tudatosításával történik, melynek következtében a partner keresése és választása eddig tudattalanul történt; másrészt ama tény tudatosításával, hogy a személy ellentétes ősi törekvések megszállottjává válhat, azaz az infláció tudatosításával. Másodszor: ha az énnek a tudatosított ősi törekvésekkel, tehát az öröklött sorslehetőségeivel kapcsolatban kell állást foglalnia, az én-funkciók vagy helyeslik, hogy a saját én introjektálja őket, vagy pedig tagadja, sőt szélsőséges esetekben szétrombolhatja őket. Harmadszor: ha az én kedvező körülmények között addig tud fejlődni, amíg képes lesz a lét minden ellentétességét áthidalni: az álmodást és az ébrenlétet, a tudattalant és a tudatost, a szubjektív és az objektív világot, a mindenhatóságot és a tehetetlenséget, a testet és a lelket, a nőiességet és a férfiasságot, a szellemet és a természetet, az evilágot és a túlvilágot. A sorsanalízis Pontifex oppositorumnak nevezi ezt a magasan fejlett ént. Ez az én, mely az összes magával hozott antinómiát áttekinti és áthidalja, rendelkezik azzal az erővel, hogy az öröklött kényszersorsból szabadon válasszon sorsot.” (Szondi, 1996, old.: 33)

Latinul a pontifex hídépítőt (pons + facere) és főpapot is jelent, a Pontifex Maximus pedig a pápa megnevezése, az oppositio pedig az ellentét, szembenállás, ellenállás szavak latin megfelelője. A Pontifex oppositorum magyar fordításban tehát „az ellentéteket áthidaló transzcendens én” lehetne, mely fogalom iránymutatóul szolgál jelen esszé utolsó fejezetéhez, ami a családállítás transzparens és biztonságos módszerként való használatáról szól.

II.II.  Családterápiás megközelítések

Az 50-es évek Egyesült Amerikájában kifejlődött az úgynevezett családi mozgalom (Theodore Lidz, Nathan Ackerman, Lyman Wynne), mely a többszemélyes és a nemzedékek közötti kapcsolatokban kereste a páciens viselkedésével, állapotával kapcsolatos válaszokat és megoldásokat. Murray Bowen (1913-1990) volt az első pszichiáterek egyike, aki a skizofrén betegeket családtagjaikkal együtt vette fel a kórházi osztályra. Arra a megállapításra jutott, hogy a skizofrénia az egész család patológiájára utaló jel, sőt megfigyeléseiből azt a figyelemreméltó következtetést vonta le, hogy a súlyos zavarok kialakulása egy legalább három generációt felölelő folyamaton alapul. Terapeutaként arra ösztönözte klienseit, hogy saját javulásuk érdekében próbálják meg felkutatni családi gyökereiket legyenek ezek bármily tragikusak is. Példamutató bátorsága jeleként Bowen saját, alkoholistákkal és pszichotikusokkal teli családjának történetét is megosztotta a nyilvánossággal (Goldberg & Goldberg, 2008, old.: 41-57)

II.III.   Az első könyv a családállításról 1961-ből

Mindezen előzmények mellett 1961-ben megjelent az osztrák pszichológus és író, Walter Karl Toman (1920-2003) „Familienkonstellationen” (Családállítások) című könyve. Művének szakmai előzménye volt többek között a testvérek és a családi mintázatok Alfred Adler által megfigyelt emberi pszichére gyakorolt hatásait bemutató munkája. Toman publikációit kiterjedt és szisztematikus adatgyűjtés, empirikus kutatás támasztotta alá, valamint a társadalmi kapcsolatok fejlődésének elméleti modellje is segítette. Toman tudományos cikkeivel és könyvével felhívta a figyelmet arra, hogy az emberi fejlődés és későbbi életünk szempontjából a testvérek és a szülők helyzetének, valamint a szülők közötti kapcsolatnak kiemelt fontossága van (Goldberg & Goldberg, 2008, old.: 58). Ugyanakkor Toman így ír az egyén belső pszichés folyamatairól: „A múlt már nem változtatható meg. Csak a múlt értelmezésén lehet változtatni. Az ember visszamenőleg megtanulhatja a családi tapasztalatok újbóli értékelését… és elképzelhető, hogy ezentúl akár módosítani is tudja jelenlegi kapcsolatait családtagjaival. Ám még ez esetben is feltételezhető, hogy azok a családi kapcsolatok, amelyek csak a később változtak meg… hatásaikban gyengébbek, mint az eredeti kapcsolatok. Ez nem reménytelen determinizmus, ám nem szabad lebecsülni azokat a régi hatásokat, amelyek jóval hosszabb ideig voltak érvényben, mint a legújabb jelenlegiek. A régi hatások következményei gyakran rejtettek. Ezek olyan érzelmi attitűdök, alapvető motívumok és érdekek, amelyekről az érintett személy néha nem is tud. Ezek azonban hatással vannak a társas viselkedésére, és minél régebb óta fennáll, annál kevésbé tud róla” (Wikipedia, Wikipedia, 2016). 

A fent említett és számottevő egyéb szakmai előzmény hatására napjainkra a családterápiának már számos modellje létezik, melyek különböző elméleti háttérrel, technikákkal és más-más megközelítéssel rendelkeznek. A családállítás előzményeinek bemutatásakor jelen dolgozatban azonban csak egy-egy kiemelkedő jelentőségű állomás felsorolására van mód. Mindazonáltal ezen meghatározó jelentőségű személyek közé tartozik a családterápia egyik első és máig legismertebb női képviselője, Virginia Satir.

II.IV.Virgina Satir, a „rendszerfelállítás ősanyja”

Az amerikai pszichoterapeuta, Virgina Satir (1916-1988) az 1960-as, 70-es évektől kezdve fejlesztette ki a “családi szobrászat” módszerét. Kiindulópontja az volt, hogy az emberek megküzdési problémái a feloldatlan gyermek–szülő élményekhez kapcsolódnak és úgy vélte, az egyén nem lehet teljes addig, amíg nem kapcsolódik össze a szüleivel mint hús-vér, valóságos emberekkel.

A családi szobrászatban a klienst, akinek a családja élő szoborként megelevenedik, „csillagnak” (az angol star szóból, a rekonstrukció „sztárja”) nevezik. Kezdő lépéseként a „csillag” készít egy térképet a családi mintázatokról, majd egy idővonalat a fontosabb eseményekről (házasságkötések, gyermekek születése, válás, betegség, elhalálozások, fontos történelmi események, stb.), végül megrajzolja a meghatározó személyek körét („befolyásolók kereke”), amelynek a közepén önmagát tünteti fel. Ezután készül el a csoporttagok segítségével a „családszobor”, amikor a „csillag” az általa konstruált alakzatba helyezi a családtagjait, fontos kapcsolatait és önmagát. 

Satir felismerte, hogy egyetemes kapcsolódásunk miatt bárki bármilyen szerepet el tud játszani, ugyanakkor meghagyta a „csillag” számára a képviselők választásának szabadságát, a képviselőknek pedig jogukban állt elutasítani a felkérést. A szoborkészítés tehát, ez az élmény-aktiváló technika, akárcsak a klasszikus családállítás – csoporttagok segítségével, térben jeleníti meg a családi, kapcsolati szerkezetet és szereplőket. Mindkét módszerben nagy jelentősége van az egyes családtagok és kapcsolataik megjelenítésekor a képviselők térbeli távolságának, a testtartásnak, a mimikának, és a gesztusoknak. A képviselők a szobor készítése során leírják saját érzéseiket, és adnak visszajelzést is. A vezető segít a „csillag”-nak megnevezni az általa elérendő célokat, melyek sokszor már ebben a szakaszban átalakuláson mennek keresztül az „egyszerű” viselkedési változástól a belső, mély változások felé. 

Rekonstrukciókban a kliens kívülről szemlélheti az őt helyettesítő képviselőt, ráhangolódhat önmagára és családtagjaira, kifejezhet érzéseket (pl. búcsú) és lehetőséget kap, hogy felnőtt szemszögből tekinthessen az eseményekre. Megfogalmazhat kielégületlen elvárásokat és vágyakat, kifejezheti az ezekkel kapcsolatos érzéseit, megnevezheti a szülei erősségeit és gyengeségeit, majd ezeket magára is vonatkoztathatja. Ezzel a folyamattal elfogadja a szüleit, és azt is, hogy mindent megtettek, ami tőlük tellett. Végül magas önbecsüléssel elfogadja önmagát tudván, hogy neki már nincs szüksége arra az elismerésre és jóváhagyásra, amelyek hiányoztak a múltjában és egyre inkább felelősséget vállal magáért. Ebben az segíti a klienst, hogy a „vezető finoman összeszője a múltat és a jelent, az erőt és a gyengeséget, a különbözőséget és a hasonlóságot” (Satir, Banmen, Gerber, & Gömöri, 2007, old.: 254)

Kifinomultabb, kidolgozottabb módszerének esszenciáját, célját Satir Szondiéhoz nagyon hasonlóan írja le. Ez a szemlélet ugyan az elméletek szintjén időközönként megjelenik Hellingernél is, habár a családállítások során ennek a folyamatnak az átélésére a kliens nem kap lehetőséget.

A folyamat végén valamennyi csoporttag megosztja egymással az érzéseit, élményeit, felismeréseit, lehetőséget adva így az érzések elmélyülésének és a csoporttagokkal való összekapcsolódásnak (Satir, Banmen, Gerber, & Gömöri, 2007, old.: 240-268).

A családállítás módszeréhez képest több fontos különbség is fellelhető. Satir módszerében képviselők az elhangzott tömör információk alapján önállóan alakítják a „szerepüket” és akár kiegészítőket (pl. kalap, szalag) is használhatnak. A szoborállítás két szinten zajlik, egyrészt a régi, elnyomott érzések és a meghaladott minták felszabadításán, másrészt megjeleníti az optimális, egészséges működés felé történő elmozdulást, növekedést is. Míg a családállítás nagyjából 30 perc és 1:30 közötti időtartamú, a klasszikus szoborállítások 6 és 20 óra közötti időtartamban valósultak meg akár 100 ember közreműködésével. Satir élete utolsó éveiben egy rövidebb, egyszerűsített változatot – a „kritikus hatás rekonstrukcióját” is kifejlesztette, amely nagyjából 3 órás. Valamint belső vizualizációs technikára is átültette módszerét, melyben csak vezető és a „csillag” dolgoznak együtt szintén jóval rövidebb idő alatt ” (Satir, Banmen, Gerber, & Gömöri, 2007, old.: 269-285).

Hellinger sorrendiséggel kapcsolatos rendjének már Satirnál is van előzménye – a családban született gyermekeket a szobrok alkotásakor a nagyobbtól a legkisebb felé haladva jelenítik meg és a család életének időtengelye is idősorrendben tartalmazza a „csillag” családjának eseményeit. Mivel a Satir családfogalma 3 generációt fog át, így a családszobrok alkotásakor a „befolyásolók kerekébe” Satir kötelezően felveszi az összes családtagot a nagyszülőkig. Lényeges különbség ugyanakkor, hogy a családszoborban helyet kap minden olyan ember is, akit a „csillag” nagyhatásúként ismer el, tehát tanárok, barátok, háziállatok és kötelezően részei a „csillag” rendszerének azok is, akikkel a „csillag” felnőtté válásáig együtt lakott.

Satir határozottan állította, hogy minden ember mindent tud önmagáról és arra biztatott, hogy minden olyan családi titkot, vagy elfelejtett eseményt, amiről a „csillagnak” nincs tudatos emléke, vagy pontos ismerete, próbáljon kitalálni, ráérezni. Úgy vélte, hogy a tudatos bal agyfélteke és az intuitív, tudattalan jobb félteke együttműködésének eredménye az a módosult tudatállapot (transz), ami meghaladva a racionális oldalt hozzásegíti a klienst a mélyreható változáshoz. Ez hasonló a családállításban képviselői érzékelésnek hívott jelenséghez. A belső képeket jelentősebbnek gondolta az objektív tényeknél, mert szerinte a gyógyulás a kliens szubjektív valóságában történik meg, és az elakadásokat is itt lehet leginkább megjeleníteni (Satir, Banmen, Gerber, & Gömöri, 2007, old.: 245-246).

Satir munkája során fontos alapvetéseket tett, melyek többsége – a forrás megjelölése nélkül, szélsőséges szabályokat megfogalmazva, tudományos vizsgálódás, vagy kutatás nélkül és misztikus, vallási megfogalmazásban megjelenik később Hellinger munkásságában is. Többek között, hogy a szülők nem ellenségeik gyermekeiknek, mindenki – a szülők is, a gyermek is a tőle telhető legjobbat teszi, az elakadásokat, problémákat minden ember belső világa tartalmazza, és nem az, ami vele történt, sokkal inkább, hogy hogyan (nem) tudott azzal megküzdeni (Satir, Banmen, Gerber, & Gömöri, 2007, old.: 257-258). Satirnál ennek a belső folyamatnak a feltárása és külső megjelenítése teszi lehetővé az átélést, a tudatosítást, így látnak rá a kliensek a családjukban őket és családtagjaikat ért traumák, nehézségek kontextusára, és ennek segítségével tudnak megszabadulni az önkorlátozó belső megéléseiktől, családi hiedelmeiktől és túlélési viselkedéseiktől. 

Satir logikus, és szakmailag alátámasztott érvelése mellett kijelenti, „hogy ez a folyamat sokszintű, spirituális és nagyon erőteljes.” (Satir, Banmen, Gerber, & Gömöri, 2007, old.: 258). Máshol így utal a spiritualitásra: „teljesek vagyunk, amikor erre a világra jövünk, és a teljességre való képességünk mindannak ellenére megmarad, ami történik velünk” (Satir, Banmen, Gerber, & Gömöri, 2007, old.: 263).

Ugyanakkor Satir kiemeli, hogy a „család rekonstrukciójának nem az a célja, hogy az embert meggyőzze arról, hogy az anyja vagy az apja valójában szerette őt. Inkább….újfajta tudatosságot tapasztalhat meg és megértheti, hogy a gond inkább a szülei kapcsolatában volt, nem pedig az ő viselkedésével.” (Satir, Banmen, Gerber, & Gömöri, 2007, old.: 265).”

Satir családi rekonstrukciójának folyamata és céljai a kapcsolatteremtés a „csillag” és a vezető, valamint a csoport között, az érzelmek felszabadítása, az élmények összhangba hozása a jelennel, az ismeretlen felfedezése (pl. családi titkok), az automatikus dolgok azonosítása (belső folyamatok, viselkedések, családi hiedelmek, stb.), annak elfogadása, ami történt, ami volt, a viselkedés megváltoztatása, az energia átalakítása, a tudatosság fokozása, a fókusz megváltoztatása, az individuáció és végül az életenergia újratermelése (Satir, Banmen, Gerber, & Gömöri, 2007, old.: 266-269). Meglehetősen komplex folyamat tehát, amely az egyén intrapszichés, interperszonális és mindezeken túli folyamatait is magában foglalja. A kliens személyiségének belső folyamatai nemhogy részei a családrendszer, mint nagyobb kontextus irányába történő elmozdulásnak, hanem előbbi az utóbbit valójában megalapozza. Ezért is ad teret a család rekonstrukció a gyerekkori kielégületlen elvárások és vágyak megfogalmazásának és érzelmi átélésének, valamint a szülők erősségei és gyengeségei tudatosításának. Ez később Hellingernél kikerül a családállításból, sőt tiltás alá is kerül („A gyerek haragjának nagyon rossz következményei lehetnek.”) (Weber, 2008, old.: 52).

Milton H. Erickson (1901-1980), Fritz Perls (1893-1970) és Virgina Satir munkásságának elemzése, az ő alapvetéseik és gyakorlatuk vezetett az 1970-es években az NLP (neurolingvisztikai programozás) módszerének megszületéséhez, mely viszonylagos népszerűsége és sikere ellenére számos szakmai kritikát is kapott. Bert Hellinger maga is tanulta és kezdetben használta is az NLP-t terápiás munkája során (Weber, 2008, old.: 290).

II.V.   Böszörményi-Nagy Iván és a láthatatlan családi lojalitások

A családterápia egyik legfontosabb képviselője, alapítója a szintén magyar származású, 1948-ban Bécsbe, majd onnan az Egyesült Államokba emigrált Böszörményi-Nagy Iván, aki a családterápiás megközelítések hatására 1955-től a mélylélektan és a közeli kapcsolatok összefüggéseinek vizsgálatára összpontosított. Böszörményi-Nagy 1957-ben kapott felkérést a Kelet-Pennsylvania Pszichiátriai Intézetétől egy kutatással és terápiával foglalkozó tanszék felállítására (Böszörményi-Nagy és Spark, 1973./2018. 10.o.), melynek keretei között – Bowen, Wynne, Ackermann és mások munkássága és a saját tapasztalatai alapján – Nagy és munkatársai a pácienseket azok családtagjaival együtt kezelték (Boszormenyi-Nagy & Spark, 2018, old.: 15). Böszörményi-Nagy az egyéni terápia és a klasszikus családterápia integrálásaként fejlesztette ki a kontextuális terápiát (Boszormenyi-Nagy & Spark, 2018, old.: 19-57).

A kontextuális terápia megfogalmazása szerint a kölcsönösen igazságos, hiteles, egymásért felelősséget vállaló kapcsolatok biztosítják az egyén egészséges fejlődését, személyes jólétét és a közösségek túlélését. Ez a nyilvánvaló elv azonban mind a családi kapcsolatokban, mind az egyénekben összetett, bonyolult mintákon és folyamatokon keresztül jelenik meg. Ezek megértésére és feltérképezésére Böszörményi-Nagy és munkatársai számos új fogalmat vezetnek be, melyek néhol jogi és számviteli kifejezéseket is tartalmaznak.

A kapcsolati etika alapja, hogy az ember társas lény, s ebből következik, hogy emberi kapcsolatainkat igazságosság, kölcsönös megbízhatóság és egymásért való kölcsönös felelősségvállalás jellemzi. Tárgykörébe tartozik minden, amit embertársainkkal teszünk (támogatás, segítség, elismerés, gondoskodás, törődés, kizsákmányolás, bántás, stb.) és a kapcsolatban álló személyek közti méltányosság egyensúlyán alapszik. Böszörményi szerint minden tünet, pszichológiai rendellenesség, kapcsolati zavar, társadalmi probléma esetében megtalálható a kapcsolati etika sérülése, illetve mellőzése (Boszormenyi-Nagy & Spark, 2018, old.: 38-45).

A családi lojalitás a családhoz hű viselkedést, az összetartozás és elkötelezettség tudatos vagy tudattalan, nyílt vagy rejtett érzését, gondolkodást, hozzáállását vagy viselkedését jelenti. A vertikális lojalitás az intergenerációs – a szülők és a gyermekek közötti aszimmetrikus – kapcsolatok révén jön létre, és az egymást követő generációkat köti össze. A legmeghatározóbb a gyermek és szülő közötti lojalitás, amely a közöttük lévő elkötelezettségek irreverzibilitásán alapul. Ez utóbbi elsősorban a vérségi viszony alapján alakul ki és Böszörményi-Nagy megemlíti, hogy még az örökbefogadottak is rejtett, egyedi és különleges módon lojálisak vér szerinti szüleihez. „A vér szerinti kötés gyakran még akkor is erősebb a nevelőszülőinél, ha a gyerek soha nem találkozott az igazi szülőkkel.” (Boszormenyi-Nagy & Spark, 2018, old.: 88). Ez a gondolat, bűntudattal terhelten – később szintén megjelenik Hellingernél.

A horizontális lojalitásokra a kölcsönös jogok és kötelezettségek jellemzőek az egyenlő pozíciót betöltő partnerek kapcsolataiban (pl. testvérek, házastársak). Ha a lojalitások keresztezik egymást, akkor az egyén döntési helyzetbe kerül (pl. amikor valaki megházasodik), a szerzők ezt nevezik lojalitás-konfliktusnak. Ilyenkor az egyén tudatosan, vagy tudattalanul az egyik kapcsolat javára, és a másik rovására dönt (Boszormenyi-Nagy & Spark, 2018, old.: 48-49). Hasított lojalitás, amikor a gyermek döntőbíró szerepbe kerül szülei konfliktusában, s így végül mindkét szülőjébe vetett bizalmát elveszíti. A szülők kibékíthetetlen lojalitásainak csapdájában a gyermek megoldhatatlan feladattal áll szemben: el kell döntenie, hogy melyik oldalra álljon. Ezzel a gyermek elveszíti annak a lehetőségét, hogy mindkét szülőjüktől konstruktív jogosultságokat szerezzen. Ez a szemlélet a családállításban is fontos szerepet kap. A szerzők szerint ahhoz, hogy az ember feladja az eredeti család kötelékeinek kizárólagosságát, és képes legyen elköteleződni horizontális kapcsolataiban, alapvető bizalomra van szüksége, amelyből új jogok, elvárások és kötelezettségek formálódhatnak, azaz megváltozik a lojalitásainak hálózata. Egyes családok azonban hűtlenségnek ítélnek minden lépést, amelyet a gyermek saját autonómiája irányába tesz. A túlzott lojalitás, amikor egy független felnőtt gyermekként viszonyul szüleihez és túl szorosan kötődik hozzájuk. A parentifikáció azt a folyamatot jelöli, amikor egy gyermek, felvesz egy szülő-helyettes szerepet egy másik családtaggal (szülők, nagyszülők, testvérek. stb.) kapcsolatosan. Bár időközönként minden gyerek parentifikálódik, a szerzők kiemelik, hogy a folyamatos vagy súlyos szülősítés (pl. akár egyszeri abúzus) aránytalan terhet ró a gyermekre és akadályozza a fejlődésében. A patológiás parentifikáció a szülői magatartás következménye, és a Böszörményi-Nagy és munkatársai szerint előzménye a szülő tudatos vagy tudattalan gyerekkori szükségleteinek kielégületlensége, tehát hogy a szülő gyerekként maga is parentifikáció áldozata volt. Ugyanide vezet a gyermek spontán lojalitása is, ha erőit abba fekteti, hogy különféle, akár rejtett módokon (betegség, incesztus, lázadás, stb.) a családot összetartsa (Boszormenyi-Nagy & Spark, 2018, old.: 171-193). Sem a túlzott lojalitás, sem a patológiás parentifikáció a családállításban nem jelenik meg.

Böszörményi-Nagy és szerzőtársa szerint az emberi kapcsolatokban ösztönös, tudattalan és részben tudatos törekvés van a generációkon átívelő igazságosságra, kölcsönösségre, az adás – kapás egyensúlyára. Ha egy gyermek a megkapja a gondozóitól a neki járó gondoskodást, akkor a gyermek felnőttként elkötelezett azt viszonozni és továbbadni a következő generációknak is. Az embereknek tehát jogosultságuk, és elkötelezettségük van. Ha sérülnek a jogosultságok (nem megfelelő szülői gondoskodás), akkor hiányok keletkeznek (negatív jogosultság), és az egyén feljogosítva érzi magát, hogy ő se adjon (szülők elhanyagolása, stb.). Durva, bántalmazó családban felnövő gyerekek úgynevezett destruktív jogosultságot szereznek, és ezt adják tovább a saját gyerekeiknek. Fontos észrevétel, mely később Hellingenél is megjelenik, hogy a kapcsolati egyensúlyra törekvés erősebb az etikai normáknál. 

A szerzők bevezetik a családi főkönyv fogalmát, amely családrendszeren belüli érdemek, követelések (jogosultságok) és tartozások (elkötelezettségek) összetett és generációkon átívelő rendszeréből áll, valamint ezek etikai egyensúlyának számítása, számontartása. 

Ennek értelmében, ha az egyik családtag feláldozza a saját érdekeit, lehetőségeit egy másikért, akkor ezért kimondatlanul is kárpótlást vár, és ha nem kapja meg közvetlenül, akkor egy későbbi generáció fizeti meg ezt az árat. Ha az egyén valamilyen oknál fogva (pl. családi titok) nem tudja nyíltan vállalni ősei felé lojalitását, és ez feszültséghez vezet, akkor a megtagadni kényszerült lojalitások láthatatlanná válnak (Boszormenyi-Nagy & Spark, 2018, old.: 38-45). Mint a szerzők megállapítják a családrendszerek sajátja tehát, hogy tagjai nemzedéken átívelően létrehoznak, beváltanak vagy nyitva hagynak követeléseket (jogosultságok) és tartozásokat (elkötelezettségek). Az egyéni tünetek keletkezését a családrendszerben fennálló túl sokáig nem, vagy csupán elégtelenül helyreállított igazságossággal magyarázzák. 

Terápiájuk része az egyéni igazságok felszínre hozása mellett a generációk bevonása, az érdemek és tartozások feltárása, a kiengesztelődés, és az egész folyamat kulcsa a megbocsátás, ami akkor valódi, ha megszakad a hibáztatás és bántás kölcsönös folyamata. A kontextuális terápia célja tehát a családtagok kapcsolatkészségének fejlesztése, illetve az adok-kapok viszony és az érzelmi főkönyv új egyensúlyának megtalálása. A terapeuták abban segítenek, hogy a felek újra tárgyaljak az egymásnak ellentmondó követeléseket, melyek némelyike generációkon keresztül a mélyben szunnyadt. Az erőforrásokra alapozott terápia nem áll meg az érzelmek kifejezésénél és átdolgozásánál, hiszen a kölcsönös igazságosság és elkötelezettség a lényeg, ami a családtagok cselekedeteiben nyilvánul meg, mindazonáltal magában foglalja az előbbit is.

A megbocsátás terminológiai megjelenése egyfajta szakítás a pragmatikus és logikus pszichoanalitikus terminussal. „Még sosem láttunk senkit, aki rendbe jött csupán attól, hogy előhozta megvetését és elégedetlenségét a szülei iránt…. ez minden érintettnek egy vesztes játszma.” (Boszormenyi-Nagy & Spark, 2018, old.: 77). Csakhogy Böszörményi-Nagy és munkatásai szerint a megbocsátás nem követeli meg a rossz érzések tagadását, elnyomását, hasítását sem: „Miközben a tudatos szembenézés az ember gyűlöletérzésével előrelépést jelent, nem képvisel terápiás végpontot. Hacsak nem küzd meg az adott személy a negatív érzéseivel és nem tudja feldolgozni azokat pozitív tettekkel és attitűddel a szülő iránt.„(Boszormenyi-Nagy & Spark, 2018, old.: 25)

A megbocsátás mint aktus az erős vallási háttérrel rendelkező Hellingernél is központi szerepet kap majd a családállítás során, mindazonáltal a belső pszichés negatív érzések kifejezése tiltás alá kerül, így ezek átdolgozására sem nyílik lehetőség. 

III.   A CSALÁDÁLLÍTÁS

III.I.  Bert Hellinger élete és szakmai útja

Bert Hellinger (polgári neve: Anton Hellinger; 1925. december 15. – 2019. szeptember 19., Bischofswiesen) német író, pszichoanalitikus és családterapeuta, katolikus családba született. Családi életéről, szüleiről, személyes történeteiről nincsenek adatok sem könyveiben, sem a róla szóló művekben. Ami fellelhető, hogy 1942-ben, 17 évesen besorozták és 1945-ben Belgiumban fogolytáborba került (Cohen, 2006). (Erről, az érzelmileg feltehetően meghatározó tapasztalatáról sem tesz említést könyveiben.) Fiatalon filozófiát, katolikus teológiát és oktatást tanult, 1952-ben pappá szentelték, majd ezt követően mintegy 16 éven át egy dél-afrikai, zulu katolikus missziós iskola igazgatójaként dolgozott. A Mariannhiller misszionárius gyülekezet rendjének tagjaként a Suitbert nevet viselte, rövidítve: Bert. Ezt a rövid nevet akkor is megtartotta, miután visszatért Németországba, és 1971-ben elhagyta a rendet. Nem sokkal később megnősült, első felesége Herta Hellinger volt (Weber, 2008, old.: 288-290).

Az 1968. évet követő 15 évben Hellinger különféle képzéseken és tanfolyamokon vett részt, többek közt egy Ruth Cohn által vezetett Gestalt-terápiás szemináriumon, majd Bécsben pszichoanalitikus képzésen (Schäfer, Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja, 2012, old.: 197-203). Nagy hatást tett rá Arthur Janov: Az őssikoly című műve. Ebben az időben egy Janovról szóló előadása kapcsán a Pszichoanalitikus Egyesület nem ismerte el Hellinger pszichoanalitikus képzettségét (Weber, 2008, old.: 289). Majd Hellinger 9 hónapra Los Angelesbe utazott, ahol többek között az Arthur Janov-féle primérterápiás, Jeffrey Zeig, Stephen Lankton és Stephen Gilligan által tartott Milton Erickson-féle hipnoterápiás, valamint Frank Farrelly provokatív terápiás tanfolyamait végezte el. Szintén Amerikában ismerkedett meg az Eric Berne tranzakcióanalízisével (Schäfer, Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja, 2012, old.: 197-203).

Olvasta és nagy hatást tett rá Böszörményi-Nagy könyve, a „Láthatatlan lojalitások”. Később az NLP-vel, majd az amerikai Leslie B. Kadis és Ruth McClendon családterápiás munkájával ismerkedett meg, hol először látta a családszobor^[3] készítés technikáját. Később vélhetően Németországban Thea Schönenfeld által vezetett családállítások tesznek rá igazán mély benyomást (Weber, 2008, old.: 288-290). 

1985-ig az akkor 60 éves Hellinger befejezte az oktatás és a képzés 15 éves ciklusát, és feleségével, Herta Hellingerrel közös magánrendelőjében dolgozott Dél-Németországban. Bár részletei nem ismertek, 1982-től Hellinger pszichoanalitikus képzését a müncheni pszichoanalízis munkacsoport biztosította (Cohen, 2006). A következő fordulatot Hellinger számára az ismert német pszichiáterrel, Gunthard Weberrel való 1988-as találkozás jelentette. Weber a Heidelbergi Egyetem Kórházának egyik igazgatója volt és Hellingernek az anorexiával és bulimiával diagnosztizált betegek számára tartott szemináriuma nagy hatást tett rá. 1992-ban Hellinger és Weber megjelentette a „Kétféle boldogság” című könyvet, mely meglepetésükre országosan, majd hamarosan világszerte is bestseller lett. (Cohen, 2006)

Az elmúlt közel 30 évben Hellinger számtalan könyv szerzője, vagy társszerzője volt, műveit számos nyelvre, többek közt magyarra is lefordították. Hellinger egészen 2018-ig előadásokat, workshopok-at és képzési tanfolyamokat tartott szerte az Egyesült Államokban, Dél-Amerikában, Mexikóban, Izraelben, Kínában, Japánban és Európában, így Magyarországon is, ezek közül jó néhány elérhető internetes felületeken. Időközben elvált Herta Hellingertől és 2002. óta második felesége, Maria-Sophie Hellinger Erdődy lett legfőbb munkatársa, aki 2018. óta, Hellinger nyilvánosságtól való visszavonulását követően a családállítás egyedüli mérvadó képviselőjeként tartja magát számon (Hellinger GmbH&Co., 2021).

III.II.   A módszer leírása

A hellingeri családállítás egy önálló terápiás módszer, mely kiegészülve a névadó saját megfigyeléseivel, életszemléletével és egyedi stílusával többek között az előzekben kiemelt előzményekből, irányzatokból fejlődött ki. A kezdetektől egészen a nyilvánosságtól való visszavonulásáig eltelt több, mint 25 év alatt a Hellinger által vezetett családállítások is változtak, fejlődtek, alakultak. A módszer az egyén problémáját egy tágabb, családrendszer szintű kontextusában vizsgálja és célja, a pacienst a jelenben korlátozó, a családrendszerben működő „láthatatlan lojalitások”, az úgynevezett tudattalan sorsismétlések feltárása, tudatosítása és feloldása. A családállítás rövid távú, élményközpontú és transzgenerációs csoportterápiás módszer.

A családállítási csoportok jellemzően spontán, véletlenszerűen összeállított résztvevőkből állnak, akik többnyire nem ismerik egymást (Weber, 2008, old.: 217). A csoport jellemzően egy alkalommal találkozik, noha vannak állítók, akik 2 vagy többnapos foglalkozásokat is tartanak. Többnapos állítás esetén a csoport nem feltétlenül zárt, akár csatlakozhatnak is új tagok. A tagok száma átlagosan 10-25 fő, ám lehetőség van ennél kisebb, vagy nagyobb létszámú csoportra is, Hellinger számos alkalommal több száz fős tömeg előtt végzett állításokat. A részvétel nem kíván semmilyen előképzettséget (Schäfer, Hogyan válik a szenvedés ismét szeretetté?, 2008, old.: 17-18). A csoport körben helyet foglal, és vezető hosszabb, rövidebb bevezetőjét követően rendszerint a paciens kezdeményezésére a vezető kiválasztja azt, akivel a csoport éppen dolgozni fog. A kiválasztott főszereplő a családállítás vezetőjének segítségével megfogalmazza néhány mondatban az élet különféle területeit (egészség, kapcsolat, munka, stb.) értintő problémáját. Fontos metódus béli sajátosság, hogy a felvetett probléma a kliens egyéni élettörténetéből nem magyarázható okkal, az ősök úgynevezett nehéz sorsának átvételével foglalkozik és a képviselők befolyásolásának megelőzéseként nem kerül sor a történések, a karakterek részletes leírására, a főszereplő érzéseinek artikulálásra, vagy az általa feltételezett okok kifejtésére (Weber, 2008, old.: 221).

Az állítás vezetője a későbbiekben ismertetett összefüggések alapján feltesz néhány kérdést a kliens családjáról, majd amikor az állítást végző úgy érzi, hogy elegendő információ állt össze, akkor megkezdődik az állítás.

A csoportvezető instrukciójának megfelelő szereplők képviseletére a főszereplő felkéri a számára ismeretlen résztvevőket. Ha a csoportban jelen vannak a főszereplő rokonai, ismerősei, akkor őket a hazai gyakorlat szerint – elkerülve az esetleges elfogultságot, befolyásoltságot – nem választják képviselőnek. A módszer működésének egyik alapelve tehát, hogy a főszereplő számára ismeretlen résztvevők látják el a képviseleti pozícióit, és nem a család tagjai. A megjelenített szereplők általában a családrendszer tagjai (szülők, testvérek, nagyszülők, stb.) és maga a főszereplő, ugyanakkor sokszor fogalmak (halál, sors, tünet, titok, stb.) is felállításra kerülnek. 

Miután a képviselők beállnak a résztvevők által formázott kör közepére, a korábbi gyakorlat szerint a főszereplő helyezi el őket a térben és a vezető felkérésére a képviselők érzéseket és bennük felmerült gondolatokat megosztják a csoporttal, majd a résztevőkkel együttműködve a vezető létrehoz egy oldási képet, amiben minden képviselő a megfelelő helyre kerül, ahol jól érzi magát (Weber, 2008, old.: 73-79, 217).

Hellinger direktív vezetési stílussal végzi az állításokat, sem a főszereplőnek, sem a képviselőknek nem enged szabad beszélgetést, sem mozgást és a megoldási képben a csoport visszajelzésein túl a vezető saját (meg)érzései kiemelt fontosságot kapnak (Weber, 2008, old.: 218-221). Az állítás egy pontján, vagy a végén a főszereplő is beállhat a saját helyére, és megismételheti az oldást hozó mondatokat. 

Az eredeti módszerét Hellinger a szisztematikus jelzővel illette, későbbi munkája során a „lélek mozgásaként” (Schäfer, Gyermekek gyógyítása családállítással, 2009, old.: 17). utal arra a folyamatra, mikor belső, tudattalan érzéseik, késztetéseik hatására a képviselők spontán módon kezdenek mozogni a térben és ennek során rajzolódik ki a családrendszeri dinamika.

A legismertebb hazai családállító, Angster Mária által vezetett állításokon a mai gyakorlat szerint a képviselők belső impulzusaikat követve megkeresik a helyüket a térben, nem a főszereplő vezeti őket a helyükre. Az állítás vezetője elsősorban a testi érzeteikről (hidegrázás, melegség, izomfájdalom, stb.) kérdezi az egyes képviselőket, nem az érzéseikről, vagy gondolataikról (Angster, 2013, old.: 32). Ennek az az oka, hogy a zsigeri érzéseket nem lehetséges tudatosan előállítani, míg az érzéseket befolyásolhatják az egyes szereplőkről szerzett mégoly kevés információ is. A vezető a képviselői visszajelzések, a térben kirajzolódott kép, a képviselők mozgása, valamint a saját (meg)érzései, megfigyelései alapján célirányos kérdéseket tesz fel a főszereplő családjáról, és akár újabb képviselőket hív be. A képviselők térbeli elhelyezkedése, spontán mozgásuk, mimikájuk, öntudatlan mozdulataik (szemlesütés, ökölbe szorított ököl, stb.) és az általuk megjelenített belső tartalmak (gyász, szégyen, harag, stb.) közötti összefüggések együttesen jelenítik meg a rejtett családi dinamikát. Ez alapján a vezető a helyzetből kirajzolódó tömör mondatok („úgy érzetem, ha te meghaltál, én sem élhetek jól”, „a nevedben haragudtam rájuk”, „inkább én leszek boldogtalan, mint te”, stb.) (Angster, 2013, old.: 33).) segítségével igyekszik megtalálni a sorsátvételt leíró, és egyúttal azt feloldó belső tartalmat. A mondat akkor hat, ha a főszereplő, vagy képviselője érzelmileg is reagál rá, ami lehet akár a megérintettség érzése is. A mondatok helyénvalósága azzal is visszaigazolható, ha a kliens (vagy képviselője) elmondja, hogy a mondatot igaznak tartja-e (Angster, 2013, old.: 31-34). Ez utóbbi lehetőség azonban a Hellinger által vezetett állításokban nem jelenik meg.

III.III. Változatai

Az eredeti családállítások nyílt állítások, ekkor minden résztvevő tisztában van azzal, hogy az egyes képviselők melyik tagot jelenítik meg. Létezik részben fedett állítás, amikor csak a vezető, és bizonyos esetben a főszereplő tudja, hogy egyes képviselő(k) kit képviselnek. A teljesen fedett állításnál egyik képviselőről sem tudja a csoport, hogy ki kit képvisel, csak akkor kerül felfedésre ez az információ miután az alapdinamikák kirajzolódtak. Ennek az eljárásnak nagy előnye, hogy a képviseleti érzékelést nem befolyásolja sem az előzetesen kapott beszámoló, sem pedig az egyes képviselők saját hitrendszere, komplexusa, belső korlátja. A módszer alkalmas mind egyéni terápiára, mind szupervíziós célú munkára (Weber, 2008, old.: 217) (Angster, 2013, old.: 349). Ez utóbbi esetben a pszichoterapeuta a kliens engedélyével, de annak jelenléte nélkül keresi egy segítő csoport bevonásával a páciens problémája mögött meghúzódó családdinamikát.

Bár eredeti formájában a családállítás egy csoportterápiás módszer, a későbbiek folyamán kialakultak egyéni terápiás megoldások is, ahol csupán a vezető és a főszereplő közreműködésére van szükség. Ilyen eljárás az imaginációs (Angster, 2013, old.: 337), a bábokkal, papírlapokkal, vagy szimbólumokkal végzett (Angster, 2013, old.: 357-367) egyéni családállítások (Schäfer, Gyermekek gyógyítása családállítással, 2009, old.: 15), melyek személyes, illetve az utóbbi időben megjelent és elterjedőben lévő online formában is jelen vannak. 

A családállítást tovább fejlesztve egyéb rendszerek (embercsoportok, cégek, szervezetek stb.) belső folyamatainak megjelenítésére is használják, jóllehet ennek a hasonló metódusú rendszerállításnak az alapösszefüggései eltérhetnek a családállításéitól. A szervezetállítás egy speciális formája a nemzetállítás. Magyarországon dr. Zseni Annamária és Jelenczki István több éven keresztül dolgozott a magyar nemzet tudattalan lelkiállapotának feltárásán, megjelenítésén és megfogalmazásán, amely munka a nemzet mint összetartozó közösség egységes egészként való megjelenítésén alapul és ahol a képviselők olyan elvont fogalmakat jelenítettek meg, mint a magyar nemzet, a trauma, vagy az igazság feltárása (Zseni & Jelenczki, Ön-tér-kép. A magyar nemzet lelkiállapota, 2017). Ennek a nemzetállításnak az előkészületeiről és magáról az állításról film is készült.

III.IV. A családállítás alapszabályai

A családállítás abból a megfigyelésből indul ki, hogy a családhoz mint csoporthoz való tartozás a család tagjaival való kötődésben nyilvánul meg, mely nem ismert tagokhoz és többnyire tudattalan kötődések formájában fejeződik ki. Hellinger a korábban ismertetett pszichológiai elméletek és módszerek és a saját megfigyelései alapján több szabályt, úgynevezett „törvényt” (Angster, 2013, old.: 26) fogalmazott meg (Schäfer, Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja, 2012, old.: 37-60).

A megfigyelés szerint az ősök fel nem dolgozott nehéz sorsát valaki később született teljesen öntudatlanul megismétli, úgy él, érez vagy viselkedik, ahogyan a nehézsorsú őse (Angster, 2013, old.: 28). Hellinger szerint ezt az összetartozást a klán-, vagy csoportlelkiismeret irányítja. Hellinger értelemzésében a csoporthoz való tartozás akár öntudatlan szükséglete miatt akkor érezzük „bűntelennek” magunkat, ha a csoporthoz tartozónak érezhetjük magunkat (Schäfer, Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja, 2012, old.: 54-57). Az odatartozás joga az első hellingeri törvény, mely szerint a rendszer minden tagjának, még a halottaknak is egyforma joga van az odatartozáshoz (Hellinger 2012, 113.o.), és a kiegyenlítődés törvénye szerint amennyiben valakit kitagadnak a rendszerből, akkor a csoportlelkiismeret fog gondoskodni arról, hogy a csoport egy másik tagja tudattalanul megismételje a kitagadott őse sorsát (Hellinger & Hövel, Felismerni, ami van, 2012, old.: 87-89).

A családhoz Hellinger szerint 

1. az egyén
   1. a származási, illetve a nukleáris családjának tagjai (tehát az apa, az anya, valamennyi nagyszülő, és mindezek testvérei, féltestvérei is odatartoznak, ez utóbbiak abban az esteben is, ha abortálták őket, halva születtek, vagy korán meghaltak),
   1. szüleinek és nagyszüleinek előző fontos párkapcsolata(i), amelyben az élet átadásának lehetősége (gyerekvállalás) fennállt, vagy erős lelki kapcsolat volt, de megszakadt,
   1. az összes előző fontos párkapcsolata (lsd. előző pont),
   1. különösen nehéz sorsú korábbi ősszülő(k),
   1. életet befolyásoló helyzetek szereplői (pl. háborúban az ellenséges katona, balesetben meghaltak, gyilkosság estén a tettes, vagy az áldozat, abortált baba, stb. (Schäfer, Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja, 2012, old.: 58)

Angster Mária a felsorolást kiegészíti még az kliens saját meg nem született ikrével, illetve a gyerekei, egyes esetekben pedig a szülei elhalt ikrével is (Angster, 2013).

A kitagadás alatt Hellinger nem a jogi folyamatot érti, hanem azt, amikor egy családtagról akár a szégyen (pl. alkoholista nagypapa), akár a fájdalom (pl. korán meghalt gyerek) okán nem beszélnek, vagy amikor hasonló okokból a sorsát meghamisítják (pl. öngyilkos lett, de azt mondják, hogy elvitte a szíve) (Weber, 2008, old.: 43, 87). Az odatartozás joga voltaképpen arról szól, hogy a család tagjaként ismerünk el minden odatartozót a saját sorsával, és cselekedeteivel együtt. Ez következésképp annak az elismerése, ami valójában történt. „A valóság pedig jóindulatú, ha figyelembe vesszük és tiszteletben tartjuk.” tartja Hellinger (Schäfer, Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja, 2012, old.: 151).

A családállításban használt nehéz sors kifejezés az jelenti, ha valaki nem tudott megszületni, esetleg megszületett, de korán (21 éves kora előtt) meghalt, ha kisgyerekként elveszítette egyik, vagy mindkét szülőjét, veleszületett vagy szerzett betegsége, vagy fogyatékossága miatt nem élhet jól, nemzésképtelen, vagy nem tud megfoganni, szülni, ha kitagadták a családból (a jótékony sorshamisítás is ide tartozik), idő előtt vagy tragikusan meghalt, vagy eltűnt a gyereke, vagy a párja, ha elvált, abortuszon esett át, volt elveszett ikre, öngyilkosságot követett el. Nehéz sors az is, ha valaki bűnt követett el, ha túlél egy nagyobb sorscsapást, amiben mások meghalnak, ha történelmi sorscsapások érik (pl. igaztalanul vádolják, fogva tartják), vagyonvesztést szenvedett el, vagy valamilyen egyéb eltitkolt esemény történt vele (Angster, 2013, old.: 29).

A hely törvényeként hivatkozik Hellinger arra a megfigyelésre, amelynek gyökerei már Adlernél, Satirnál és Toman-nál is megjelentek, nevezetesen, hogy a családon belül létezik egyfajta rangsor. E szerint aki hamarabb érkezett a családba, az a többiek előtt áll, elsőbbséget élvez a többiekkel szemben (Weber, 2008, old.: 49, 132).

A szülők, tehát megelőzik a gyermekeiket, a nagyszülők a szülőket (generációs rangsor). Hellinger megfigyelése, hogy „az adás és az elfogadás fentről lefelé halad, a korábbitól a későbbi felé tart” és „aki ad, az korábban elfogadott és aki elfogad, annak később szintén adnia kell” (Weber, 2008, old.: 49). Ez a törvény sérül, ha a gyerek a szülő szülőjeként viselkedik (kioktatja, neveli, gondoskodik róla, vigasztalja, stb.), amivel Hellinger szerint a gyerek két generációs rangsorral feljebb kerül, amely a Böszörményi-Nagy-féle parentifikációnak megfelelő fogalom. Másképp fogalmazva „ha a szülők azt akarják elfogadni a gyerekeiktől és a gyerekek azt akarják megadni a szüleiknek, amit a saját szüleiktől vagy a partnerüktől nem fogadnak el” (Weber, 2008, old.: 50), ez utóbbi esetben a gyerek a szüleivel egyenrangúnak éli meg magát, tehát egy lépcsőfokkal kerül feljebb. Ez a rangsor Hellinger szerint a testvérek között is működik. A rangsor törvénye szerint mindenki csak a saját helyen érezheti jól magát, csak akkor tudja a saját sorsát megfelelően kibontakoztatni. A rendszerek esetén Hellingernek az a megfigyelése, hogy az új rendszer élvez elsőbbséget a régivel szemben, tehát az újonnan létrejött család elsőbbséget élvez a régivel szemben (Weber, 2008, old.: 134).

A rangsorral is összefügg az adok-kapok egyensúlya, amely a kapcsolatainkban természetszerűleg működik. Egy jó kapcsolatban a felek a kapott jóból mindig egy picit többet adnak vissza egymásnak és Hellinger figyelemfelkeltő megállapítása, hogy a rosszat is vissza kell adni ahhoz, hogy a kapcsolati egyensúly ne boruljon fel. Hellinger szerint ugyanis aki ad, egy kicsit feljebb kerül a másikhoz képest, így aki folyton csak kap, egy idő után túlságosan lekötelezve érzi magát és ez akár a kapcsolat megszakításához is vezethet. A kapcsolati adok-kapok egyensúlya alól a szülő gyermek kapcsolat a kivétel, amelyben a szülők jellemzően adnak, a gyermekek pedig elsősorban elfogadnak – legfőképp az életet. Mivel a legtöbbet, amit kapott – az életét a gyermek soha nem tudja viszonozni a szülőnek, ezért ezt azzal tudja kompenzálni, hogy amit kapott, azt a saját gyermekeinek, vagy másoknak, a világnak adja tovább (Schäfer, Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja, 2012, old.: 43-53) (Weber, 2008, old.: 48). Hellinger nézete, hogy az adok-kapok egyensúlya nem csupán partnerkapcsolatokban, hanem csoportokban, nagyobb közösségek között is működik (Schäfer, Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja, 2012, old.: 47).

Hellinger szerint ha sérül az odatartozás joga, vagy a hely törvénye, vagy felborul az adok kapok egyensúlya, akkor a kiegyenlítődés törvénye (rendszerlelkiismeret) miatt jelentkezik majd egy később született családtagban a sorsátvétel, melyek az alábbi tudatos, féltudatos vagy akár teljesen tudattalan fogadalmak formájában fogalmazhatóak meg: „inkább én, mint te, majd én megteszem helyetted”, vagy „ követlek” (ha te, akkor én is, követlek a betegségedbe, rossz sorsba, halálba), illetve „vezeklek helyetted” azért, amit elkövettél vagy amiről azt hiszed, elkövetted (Schäfer, Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja, 2012, old.: 139-154), (Hellinger, 2012., 142.-143.o.).

III.V.Hatása, hatásossága

Egyes beszámolók szerint már a családrendszerben található összefüggések megismerésekor, tudatosításakor akár állítás nélkül is fel tud oldódni egy-egy korlátozó dinamika (Schäfer, Gyermekek gyógyítása családállítással, 2009, old.: 61).Nem csak a főszereplők számára lehet hatása a családállításnak, hanem akár a képviselőként átélt, akár a megfigyelőként jelen lévőkben lezajlott belső folyamatoknak is lehet közvetlen, vagy közvetett hatása. Közvetlen hatásként értelmezhető, ha a résztvevő a saját életének problémájára lát rá és annak a megoldásában segíti őt az állítás. Ez a közvetlen hatás néha azonnal megjelenik, máskor napok, hetek, hónapok vagy akár évekkel később lesz látható, érzékelhető hatásuk (Angster, 2013, old.: 34). A közvetett hatás, amikor az emberi élet mélységeivel, nehézségeivel és szenvedéseivel való őszinte találkozás nyomán a résztvevőkben mélyül az együttérzés, a megértés, az elfogadás és végső soron a szeretet (Schäfer, Gyermekek gyógyítása családállítással, 2009, old.: 137). A hazai gyakorlatban sajnos nem lelhető fel az állítások hatásvizsgálatának kutatása, amely pedig a szakmai elfogadtatás egyik fontos lépése lehetne.

III.VI. Jellemző családállítási dinamikák

A nehéz sors ismétlésére, azok okaira és feloldásukra változatos példákat sorolnak fel az egyes irodalmak. A pénzzel kapcsolatos problémák esetén a családállításokon felszínre kerülhet, hogy volt-e a családban, aki jogtalanul szerzett vagyont, akinek ment csődbe a vállalkozása, aki szerencsejátékos volt, esetleg elvesztette a vagyonát, vagy másnak okozott ilyet. A munkával, vagy a hivatással kapcsolatos állításokon azt kerül előtérbe, hogy kihez hű a páciens, ha nem azt csinálja, amit szeret, vagy ha nincs sikere. A kérdés ebben az esetben az, hogy a családból ki nem teljesíthette be szakmai vágyait, kinek tört ketté a karrierje, ki nem tanulhatott tovább, vagy ki volt beteg, ami megakadályozta a munkában, sikerben. (Schäfer, 2011. Hogyan válik a munka hivatássá?) A testvérekkel és a szülőkkel való viszony is hatással lehet a szakmai előmenetelre, vezetői képességre, szakmai elismerésre, főként az apához való viszony (Schäfer, 2011, 96.-104. o.). Ezekben az állításokban a nehéz sorsú családtag képviselőjének mondott „Kérlek nézz rám szeretettel, ha én azzal foglalkozom, amivel szeretnék, /ha megélhetem a szakmai sikereimet / ha sok pénzem, vagyonom van stb.” típusú oldómondatok segítenek tudatosítani és feloldani a rejtett lojalitást. 

A magzatelhajtás Hellinger szerint objektív bűn, amit tagadással nem oldhat fel senki, aki úgy döntött, hogy ne szülessen meg a gyermeke, csak úgy, ha a bűnt elismeri. Hellinger szerint az abortusz mindig mély nyomot hagy a lélekben, és minden tudatos erőfeszítés ellenére a szülők, vagy egy később született gyermek a magzatelhajtásból származó és elnyomott bűntudatot különböző formában (pl. baleset, problémás viselkedés) meg fogja élni (Hellinger, 2012., 126.o.). Ezzel összefüggésben az el nem gyászolt magzatelhajtás annak a párkapcsolatnak, amiből a gyermek származott Hellinger szerint lelki értelemben véget vet. A családállításban képviselő segítségével megjelenik az elvetetett gyermek, akinek akár nevet is lehet adni, ha ez a szülőket közelebb viszi a gyászhoz. Az elvetetett gyermekhez a szülő(k) az alábbi oldó mondatokat mondhatják: „Kedves gyermekem, most helyet adok neked a szívemben. Sajnálom. Tisztelem az áldozatot, amit hoztál.„ Az elvetett gyermek a család tagja, ennek következtében a pár gyermekinek sorában az őt megillető helyre (első, második, stb.) kell kerülnie. A partnerrel együtt elvégzett gyászmunka Hellinger szerint lehetőséget ad a párkapcsolat folytatására (Schäfer, Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja, 2012, old.: 131-132) (Hellinger & Hövel, Felismerni, ami van, 2012, old.: 119-120).

A rákbetegekkel kapcsolatos munkáiban Hellinger egyrészt arra a következtetésre jut, hogy „az ilyen betegek bármit hagynak magukkal megtörténni annak érdekében, hogy megszerettessék magukat”, másrészt „ megtagadják mások elfogadását”, „különösen az anyjukat nem akarják elfogadni” és a „szülők iránti tisztelet hiánya… fontos szerepet játszik” a betegség kialakulásában, illetve „a rák a partner iránti tisztelet hiányával is összefüggésben állhat” (Schäfer, Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja, 2012, old.: 161). A rákbetegekkel végezett állításairól Hellinger külön könyvet is megjelentetett „Családdinamikai kötődések rákbetegeknél” címmel. (Bioenergetic, 2008.)

Az alkohol- és drogfüggőséget Hellinger „az apa elutasításának következményeként” (Schäfer, Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja, 2012, old.: 163) látja, a bulimia oka az anya által lenézett apa, a bulimiás „gyermek az anyja iránti ragaszkodásból eszik sokat, és a lenézett apa iránti ragaszkodásból rókázik” (Schäfer, Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja, 2012, old.: 164), az anorexia oka, hogy „az apa kihúz a családból” és a gyermek inkább meghalna, minthogy a szülő tegye ezt (Schäfer, Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja, 2012, old.: 165). „A depresszió mögött gyakorta a szülők lebecsülése húzódik meg” állítja Hellinger és „eltűnik, mihelyt az illető szeretettel elfogadja a szüleit olyannak, amilyenek” (Schäfer, Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja, 2012, old.: 167), a pszichózisok „oka lehet a szolidaritás  valamilyen pszichotikus családtagunkkal”, vagy ha „az illető családjában többen is vannak, akik korán meghaltak” (Schäfer, Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja, 2012, old.: 169).

Hellinger és követői egyes esetekben a saját élettel kapcsolatos nehézségek feldolgozására is használják a családállítás módszerét. Ilyen többek között a későbbiek folyamán kifejtett ikervesztés, vagy a szakítás, válás is. Hellinger szerint, aki haraggal gondol előző partnerére, az „nem tud nyitott lenni új partnerkapcsolatra” (Schäfer, Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja, 2012, old.: 122). A hibáztatás, az okok keresése mögött az az elképzelés áll, hogyha valaki mást tett volna, elkerülhető lett volna a szakítás. A harag voltaképpen a kapcsolat felbomlását követő mély gyász elkerülésre szolgál (Hellinger, 2012., 100.-101.o.), ami feloldódik, ha elismerjük. Hellinger azt javasolja, hogy a családállításban a partnerek a harag helyett mondják ki, hogy „Nagyon szerettelek. És most nagyon fáj.”, köszönjék meg egymásnak mindazt a jót, amit a kapcsolatból kaptak, ismerjék el a kapcsolat felbomlásáért a saját felelősségüket és ha van közös gyermekük, akkor az ő képviselőjének mondják el „Mi döntöttünk úgy, hogy elválunk. De mindketten továbbra is a szüleid maradunk és mindkettőnk gyermeke maradsz.” (Schäfer, Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja, 2012, old.: 122-123).

A családállításban a szülők, nagyszülők előző fontos párkapcsolata kiemelt jelentőségű, mert Hellinger szerint, ha az előző fontos párkapcsolatot nem méltányolják, nem ismerik el, akkor többnyire a későbbi kapcsolatból származó gyerek fogja tudattalanul képviselni az előző fontos partnert. A sorsátvételt az magyarázza, hogy a gyermek az előző partner a kárára kapta az életét, az ő boldogtalansága az ára annak, hogy ő megszülethetett. Az azonosulás miatt lelki értelemben a gyermek az egyik szülője számára az előző partnert képviseli, míg a másik számára egy riválist. Az állításban az előző fontos partnert is a családrendszerhez tartozónak ismerik el, ugyanakkor Hellinger az alábbi oldómondatot ajánlja: „Ehhez a másik férfihoz/nőhöz semmi közöm, ez itt az én apám/anyám.” Hellinger egyik sokat vitatott meglátása, hogy amennyiben egy azonos nemű gyermek azonosul az előző partnerrel, akkor ez lehet a gyermek későbbi homoszexualitásának oka is (Hellinger, 2012., 88.-92. o.). 

Hellinger az örökbefogadást ellentétesnek tartja a fent kifejtett renddel, szerinte a gyermeknek a szülőknél, vagy a rokonoknál van a helye és az adoptálást csak abban az esetben tarja helyesnek, ha a gyermek mindkét szülője meghat, vagy kitett gyermek (Hellinger & Hövel, Felismerni, ami van, 2012, old.: 128-129). Hellinger szerint fontos tisztázni, hogy a nevelőszülők miért fogadták örökbe a gyereket. Ha kiderül, hogy egy nehézsorsú, rokonok nélküli gyereket fogadtak örökbe, az jószolgálat, ám ha csak nekik nem lehet és így szereztek egyet, akkor azt könnyelmű, meggondolatlan örökbefogadásnak hívja(Schäfer, Gyermekek gyógyítása családállítással, 2009, old.: 65). A módszer szerint a sorrend szempontjából az igazi szülők az elsők és őket követik a nevelőszülők, az állításokban ennek elismerése és az elmulasztott tisztelet kifejezése a vérszerinti szülők felé központi szerepet kap és sok sorsösszefonódást oldhat fel (Weber, 2008, old.: 66-80). Hellinger szerint nagyon rossz a gyermeknek, ha meg kell tagadnia a szüleit, ezért óva int attól, hogy váláskor, vagy akár az egyik szülő halálakor az új partner örökbe fogadja a gyermeket (Schäfer, Hogyan válik a szenvedés ismét szeretetté?, 2008, old.: 168-170). Az örökbefogadott gyerek a befogadócsaládban sorrendben mindig az utolsó, még akkor is, ha idősebb, vagy a vérszerinti gyerekek születése előtt fogadták örökbe. Az örökbefogadott gyerek számára nagy könnyebbséget okoz, ha az állításban a vérszerinti szüleit elismeri és kimondja nekik „Köszönöm nektek, hogy életet adtatok nekem.” (Schäfer, Gyermekek gyógyítása családállítással, 2009, old.: 73).

Az egyik legtöbb bírálat Hellingert a családon belüli vérfertőzéssel, vagy abúzussal kapcsolatos nézetei miatt érték. Bár mindkettőt „rossz dolognak tartja” (Hellinger & Hövel, Felismerni, ami van, 2012, old.: 130), egyes kijelentései arról szólnak, hogy nem tartja bűnnek (Hellinger & Hövel, Felismerni, ami van, 2012, old.: 133), sőt szerinte „az ilyen zaklatás bizonyos feladatokat lát el a rendszerben” (Schäfer, Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja, 2012, old.: 84) és mögöttük is a szeretetet véli felfedezni. Meglátása, hogy a gyermek számára a megoldás nem a harcban, a harag, a rossz érzések kifejezésében, vagy a vádaskodásban van, mert  szerinte „rossz a negatív érzések rögzítése, mert az csak konzerválja a kapcsolatot, nem pedig oldja” (Hellinger & Hövel, Felismerni, ami van, 2012, old.: 135). Állításokban az abúzus feldolgozásába az anyát is bevonja, mert meggyőződése, hogy minden esetben amikor az apa szexuális visszaélést követ el, az anyának is van szerepe, tudattalanul ő is részese a történteknek (Schäfer, Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja, 2012, old.: 85), sőt van amikor egyenesen az anyát teszi felelőssé az apa által elkövetett abúzusért (Weber, 2008, old.: 82). A főszereplő kötését Hellinger szerint az anyának: „Érted tettem, és érted viselem el.”, az elkövetőnek pedig: „Nagyon szerettelek, és mindent szívesen megtettem neked. De most elhúzódom tőled.”    (Hellinger & Hövel, Felismerni, ami van, 2012, old.: 130-136) oldómondatok jelenthetik, máskor pedig ezt javasolja „Rossz volt, a következményeit rád hagyom, és mostantól a jót keresem az életemben” (Schäfer, Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja, 2012, old.: 86).

A súlyos betegséggel, fogyatékkal élő sorsa nem csak a szüleik, gyerekeik, hanem a testvéreik számára is jelentős hatással bír. A szülőket szinte minden esetben bűntudat gyötri, az egészséges testvér gyakran nem meri teljes mértékben kiaknázni a lehetőségeit, mert tudattalanul akár él benne a kiegyenlítésre vonatkozó vágy, a saját jó életét, boldogságát, sikerét, vagy egészségét az odatartozást sértőként, a testvérével, családjával szembeni hűtlenségként éli meg. Ez különféle tudattalan önkorlátozó, önsorsrontó viselkedésekben nyilvánulhat meg. Hellinger szerint ilyenkor is annak a kimondása segít, ami van „Te fogyatékos vagy, én pedig egészséges. Elfogadom az egészséget, amelyet kaptam és ajándékként tisztelem, de neked is juttatok belőle.” (Hellinger, A forrás nem kérdi, merre visz az útja, 2012, old.: 129).

Ha valaki túlél egy olyan kataklizmát, amiben családjának, vagy akár tágabb közösségének (vallási, nemzeti, sport- vagy akár egy utazóközösség a repülőn) több tagja meghalt, akkor tudattalanul bűnösnek érezheti magát. Hellinger ezzel kapcsolatban úgy fogalmaz, „a ki nem érdemelt ajándékokat nagyon nehéz elfogadni, ehhez nagy alázatra van szükség”(Hellinger, A forrás nem kérdi, merre visz az útja, 2012, old.: 74) és azt javasolja, hogy hálával, ajándékként érdemes elfogadni az esélyt, meghajolva a sors akarta előtt és felismerve, hogy azzal nem tudja visszahozni a társai életét, ha a sajátját elrontja.

A gátló dinamikák feloldására szolgáló mondatoknak tulajdonképpen három közös pontja van. Egyrészt kimondani azt, ami történt (fogyatékkal születtél, te voltál apu/anyu első szerelme, stb.). Másrészt tudatosítani a sorismétlést, sorsátvételt (én is elveszítettem a páromat, ahogy te, én is nehezen születtem meg, stb.) és végül, de nem utolsó sorban kimondani azt, hogy a klines „nem tud segíteni azzal, ha megpróbálja magára venni a másik terheit, ha megpróbál osztozni a sorsában”(Angster, 2013, old.: 33). Ez utóbbit mágikus szeretetnek hívja Hellinger és azt a gyermeki, tudattalan meggyőződést érti, amikor a gyerek azt hiszi, hogy „a szeretet azt jelenti, hogy olyan leszek, mint te” (Hellinger, A forrás nem kérdi, merre visz az útja, 2012, old.: 161), amely másképpen úgy hangzik: „szenvedni könnyebb, mint cselekedni” (Schäfer, Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja, 2012, old.: 27). A családállítás segít feloldani ezt a mágikus szeretetet. Segít, hogy a kliens rálásson arra, hogy a saját szenvedéséből nem származik semmilyen „megváltó erő” (Schäfer, Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja, 2012, old.: 27) sem mások, sem saját számára. A módszer abban támogatja a klienst, hogy képes legyen elszakadni, feladni az együtt szenvedésből származó ártatlanságát és képes legyen felvállani, elviselni a tovább lépeshez, a fejlődéshez, a cselekvéshez szükséges bűntudat érzését.

IV.   ESETBEMUTATÁS

A számos pozitív tapasztalat közül jelen dolgozatban most egy közeli ismerősöm, Krisztián történetét írom le, akinél 2 éves korában a térd és könyökhajlataiban ekcéma jelent meg és akinek nem csak a történetét követtem nyomon, hanem az állításán is részt vettem. A foltok hol nagyobbak voltak, hol szinte egészen visszahúzódtak, a térdhajlataiban lévő dermatitis iskolás korára teljesen el is tűnt. Az ekcéma az évek során többnyire alternatív gyógymódokkal kezelhető volt, mígnem aztán 17 éves korában Krisztiánra rátalált az első komoly szerelem. Ekkor egyik napról a másikra a teljes törzsét és karjait beborították vörös és viszkető foltok, soha nem látott intenzitással lobbant be a betegség. Ekkor több alternatíva – az alternatív gyógymód, a bőrgyógyász, aki szteroidos krémet javasolt és a családállítás – közül ez utóbbit választotta. Anyja a Krisztiánnal való várandósága alatt történtekből és számos egyéb jelből azzal a feltevéssel élt, hogy a fia élete ikerterhességként indult, és erről a feltételezésről Krisztián is tudott, nem utasította el azt, de nem is váltott ki belőle semmilyen különösebb reakciót. Mindenesetre kognitíve már az állítás előtt is tisztában volt azzal a hipotézissel, hogy lehetett egy elveszett ikertestvére. 

Kérésüknek eleget téve az állításra Krisztiánt anyjával együtt elkísértem. Az állítás az egyik legrövidebb volt, amin valaha is részt vettem. Mivel Krisztián problémát és az ikerre vonatkozó feltevést is elmondta, a vezető Krisztián, az apa, az anya képviselője után beállította a tünet képviselőjét, aki némi hezitálást követően leült a fiú képviselője mellé a földre, a feltételezett iker helyére. A teremben azonnal beállt a megérintettséget jelző csend, az ikrek képviselői pedig néma áhítattal néztek egymásra. Kis idő elteltével Krisztián, akin szintén meghatódott beült a saját helyére és vezető instrukcióinak megfelelően nagyjából a következő párbeszéd zajlott le: 

• Úgy látszik, együtt indultunk, de csak nekem sikerült, és ezt nem én döntöttem el. Ha megkérdezték volna, átadtam volna a helyemet, de nem kérdezték meg. Így aztán nem tudtam mást, mint tehetetlenül végignézni, ahogy meghalsz mellettem. És talán az elhalt részed hozzám is ért, és akkor nagyon rossz érzés volt. Nem tudok mást tenni, mint elfogadni, hogy így történt. Én itt élek, te pedig odaát élsz. Most már tudom, hogy amikor valaki túl közel akar hozzám jönni, majdnem olyan közel, mint ahogy te meg én voltunk, akkor megijedek és inkább csúnya foltokat növesztek magamra, hogy kedve se legyen hozzámérni, nehogy neki is valami baja legyen, mint neked. Most már értem, hogy az ekcémával is öntudatanul rád emlékeztettem magam és arra is jó volt ez a betegség, hogy büntessem magam, hogy nehogy már nekem olyan jó legyen, ha te már nem élhetsz. Állandóan kerestelek. De most már itt vagy a szívemben, és nem kell, hogy máshol keresselek. Most látom csak, hogy azzal, ha vezeklek, vakaródzom és eltaszítok magamtól másokat, nem támasztalak föl. Kutya kötelességem jól élni, különben pocsékba megy, hogy én kaptam a jó sorsjegyet. Elfogadom, hogy ez így van, és veled a szívemben csinálok valami nagyon jót az életemben a te emlékedre is. Majd ha újra találkozunk elmesélem, hogy mi minden jót csináltam, hogy te is örülj.

Eközben Krisztián és az ikre képviselője végig egymás szemébe néztek, majd az utolsó mondatokat hallva az iker képviselője mosolygott és helyeslően rázta a fejét, végül annyit mondott: 

• Nem te tehetsz róla, nekem ez volt a sorsom, feltehetőleg beteg lettem volna, és nem akartam úgy élni. Egy darabon elkísértelek. Én jól vagyok, de érted aggódom. Rossz látnom, ha miattam szenvedsz.

Ezután hosszasan megölelték egymást. A teremben végig néma csönd. Az állítás végén még az anya képviselője is befogadta az ikret a családba: 

• Téged is szívesen megszültelek volna, nem rajtam múlt. Mindig is éreztem, hogy volt ott még valaki, jó látnom, hogy jól vagy. Most adunk egy nagy helyet a szívünkben neked, te is a mi gyerekünk vagy.”

Az állítás végén még láttam Krisztián szemén a meghatódottságot. Nem telt el két hét és Krisztián elképedve mutatta, hogy az ekcéma mindenhonnan eltűnt. Még azok a foltok is nyomtalanul felszívódtak, amik a dermatitis korábbi passzív szakaszaiban is mintegy sebhelyként, világosabb bőrfelületként jelezték a betegség szokásos helyét. Minden heg, folt, kiütés tökéletesen eltűnt. És ennek már több, mint három éve.

A fenti saját élmény több tanulsággal is szolgál. Egyrészt tanúja voltam, hogy a kognitív tudás sokszor nem elegendő, mert érzelmi átélés nélkül, valamint a konkrét tünet (ekcéma) és rejtett kötődés közötti összefüggésre való rálátás nélkül olyan kapcsolati traumák, mint például az ikervesztés, nem vagy csak nehezen dolgozhatóak fel. E három belső folyamat együttesen adhatja a kulcsot a sikeres megküzdéshez.

Másrészt az ikerdinamika, bár tekinthetünk rá ekként is, nem feltétlenül családrendszeri kötődés, mégis a családállítási módszerekkel hatékony és mélyreható változások indíthatók el. A módszer tehát nem csupán családrendszeri kötődésekből származó problémák terápiájában alkalmazható. Végül, és nem utolsó sorban a betegségek által közölt üzenet fontosságára, az emberi test, lélek és psziché csodálatos együttműködésére, valamint az ember öngyógyító képességére is felejthetetlen tapasztalatként szolgált.

Az elveszett iker-szindrómáról Angster Mária Ikertörténetek című munkájában részletesen, és több kutató, és terapeuta bevonásával széleskörűen ír. A hazai irodalomban a családállítással kapcsolatosan ez az egyetlen tudományos alapossággal és színvonalon megírt mű. A túlélő ikrek többek között azt érzik, hogy állandóan keresnek valamit, vagy valakit, amit végül sohasem talál(hat)nak meg, állandó bűntudat jellemző rájuk, sokuknál megfigyelték megmentő hajlamot (állatmenhelyek aktivistái, segítők, stb.). Gyakran a sikeres vég előtt nem fejeznek be dolgokat (pl. egyetem), némelyek szuperteljesítményt nyújtanak, szó szerint kettő, vagy három helyett dolgoznak, érezhetnek patológiás gyászt, halálvágyat. vagy kóros féltékenységet is akár. A túlélő ikrek öntudatlan fogadalmának lényege „ha te nem élhetsz, akkor én sem élhetek jól” (Angster, 2013)

V.     HELLINGER MUNKÁSSÁGÁNAK NÉMET VISSZHANGJA

Az elmúlt évtizedekben a világ számos helyén tartott több száz fős szemináriumokat, millió számra keltek el könyvei, futótűz szerűen terjedt el Hellinger neve és családállítás módszere, melyek a laikusok számára szinte egybe forrtak. Ám a világszerte legismertebb családállító munkásságának megítélése hazájában, Németországban ellentmondásos, sőt erősen polarizált mind szakmai körökben, mind a szélesebb nyilvánosság körében. 

Miközben egyre nagyobb, szakemberekből és kliensekből álló tömeg követte Hellingert Németországban különböző médiákon keresztül a 2000-es évek elejétől elkezdődött munkájának kritikus bemutatása is. Ezek a bírálatok több ponton is fenntartásokat fogalmaztak meg mind a módszerrel, mind Hellinger személyével, viselkedésével kapcsolatosan. Jóllehet a hazai irodalomban és az internetes felületeken egyetlen ezekkel kapcsolatos magyar cikket, vagy beszámolót sem találtam.

2001. tavaszán jelentek meg Lenz Rossbach cikkei, amelyekben többek között olvasható egy Hellinger által Lipcsében tartott szemináriumot követően öngyilkosságot elkövető nő esete. A nő válófélben volt, és az állításában a férjére mutatva Hellinger „ünnepélyesen kijelentette „Ott van a szeretet.”, majd a nőre “És ott van a hideg szív.” . Aztán a közönség felé fordult és azt mondta: “A gyerekek nincsenek biztonságban az asszonynál, a férfihoz tartoznak.” Az asszony felkelt és szó nélkül kiment.” (Rossbach, 2001, old.: 1) Majd röviddel ezután öngyilkosságot követett el. Rossbach cikkében megfogalmazza, hogy „az ájtatos közönségben nincs tiltakozás, amikor arrogáns módon érveket söpörnek le és halálbüntetést szabnak ki, senki nem érzékeli erőszakosnak a betegek ilyen kezelését – éppen ellenkezőleg: a követőket elbűvöli a beavatottak önbizalma…” (Rossbach, 2001, old.: 2), „egy terápiás műsor hisztérikus környezetében vannak ott. De Hellingernek közönségre van szüksége.” (Rossbach, 2001, old.: 1)

Hellingerrel kapcsolatosan pedig megfogalmazza, „kategorikusan elutasít minden értelmes kérdést, nemhogy produkcióinak hatékonyság-ellenőrzését. Ez a rendező egyedül akar uralkodni a színpadon, nem tűri a kérdezőket maga körül.” (Rossbach, 2001, old.: 1)

A legolvasottabb és legbefolyásosabb német hetilapban, a Der Spiegel-ben 2002-ben jelent meg Beate Lakotta szakújságíró cikke „Danke, lieber Papi“ („Köszönöm, kedves Apa”) címmel, amely súlyos kritikákat fogalmazott meg Hellinger munkájával kapcsolatosan. Lakotta, aki egy szeminárium résztvevőjeként fogalmazta meg észrevételeit – Hellingert úgy mutatja be, mint „önjelölt terapueta” (Lakotta, 2002, old.: 32), „az ókonzervatív értékek prédikátora” (Lakotta, 2002, old.: 33). Az újságírónő felfigyel az 500 fős rendezvényen a Hellingert körülvevő rajongásra, aki szerinte „megalázza a nagyszínpadon a segítséget kérőket”, miközben „szinte soha nem fordul elő, hogy a teremben bárki tiltakozik a kényszer ezen formái ellen”. Később azt írja, „a „képviselők” érzelmi nyomás alatt is cselekszenek.” (Lakotta, 2002, old.: 33) A módszer előzményeire utalva pedig kijelenti, hogy „Instant verziójához Hellinger elferdítette a módszert: „Ezoterikus-mágikus gondolkodás” van jelen a holtakkal végzett, autoriter konstellációs munkában” és azt is, hogy „Nem ő [Hellinger] találta ki a családállítás módszerét.” (Lakotta, 2002, old.: 33)

És noha a saját megfigyeléseivel, felismerésével, tapasztalataival minden bizonnyal kiegészítette, mindazonáltal – ellentétben legalábbis a hazai közvélekedéssel, a családállítás módszerét valóban nem önállóan fejlesztette ki Hellinger. Mint bemutatásra került a „családállítás” elnevezést Toman már 1961-ben publikálta és a rendszerszemléletű családterapeuták, elméletek és hasonló módszerek (Satir) már léteztek már az 1968. évi Dél-Afrikából történő hazatérését megelőzően is, melyeket többségét Hellinger ismerte. Magával a módszerrel pedig saját bevallása szerint is a Thea Schönenfeld által vezetett családállításokon találkozott (Weber, 2008, old.: 288-290). Sajnálatos körülmény, hogy a magyarul megjelent publikációiban a szerzők többnyire nem, vagy csak nagyon érintőlegesen említik a módszer szakmai előzményeit, ellenben több utalást is találhatunk arra vonatkozólag, hogy ez Hellinger módszere („Bert Hellinger életében hatalmasat vitt végbe. A családfelállítás^[4] ebben a formában saját maga, egyedül fejlesztette ki az előtte már megszületett felismerésekből.”) (Ulsamer, 2009, old.: 183)

A 2003-ban a 8.000 taggal rendelkező DGSF (Német Szisztematikus és Családterápiás Tanácsadó Egyesület) által kiadott nyilatkozata is (Vorstand der DGSF, 2003), melyben fontosnak tartja kiemelni, hogy a módszernek vannak szakmai előzményei, másrészt kijelenti, hogy Hellinger „óriási mértékben korlátozza a kliensek autonómiáját. Ugyanakkor elzárkózik a módszerrel kapcsolatos komoly és kritikus megbeszélésektől, és úgy tűnik, szívesebben csodáltatja magát a “hívő” tömegekkel. Ez  “kritikátlan” aurához vezet, amely nem egyeztethető össze a szisztematikus terápia énképével. A DGSF igazgatósága ezért  arra kéri a szisztematikus terapeutákat és tanácsadókat, hogy kritikusan bánjanak Bert Hellinger módszerével és viselkedésével, és reméli, hogy az elismert családállítók képesek lesznek függetleníteni magukat Bert Hellingertől.” (Vorstand der DGSF, 2003) A kiadott nyilatkozat a követendő intervenciós és etikai szabályokra vonatkozólag is ad ajánlásokat, ezekkel részletesebben az esszé záró fejezete foglalkozik.

Dr. Wilhelm Rotthaus, a DGSF akkori elnöke egy 2003. májusi interjúban kijelentette, hogy bár Gunthard Weber Kétféle boldogság című könyve „nagyon aggasztotta”, ám a megfogalmazott kritikák mellett a családállításnak van pozitív hatásais (Rotthaus, 2003).

2003-ban nyarán Peter Pantucek, osztrák szociális munkás, szociológus és egyetemi tanár egy 30 oldalas dolgozatban elemezte Hellinger munkásságát. A mások által is bírált kontrolt és a kliensek feletti hatalomátvételt Pantucek is megfogalmazza – Hellinger „ellenmondást nem tűrő”, „kemény”, majd Pantucek beszél „nyilvános megaláztatás”-ról, (Pantucek, 2003, old.: 14), továbbá hogy Hellinger „monopolizálja az összkép értelmezését” (Pantucek, 2003, old.: 18), valamint kifejti, hogy „Hellinger önbizalma mindig rendkívül meglepő és nyugtalanító” (Pantucek, 2003, old.: 20). Azzal kapcsolatban, hogy sok terapeuta számára miért lehet vonzó Hellinger terápiája, Pantucek többek között azt írja: „Ez inkább egy beszűkült kommunikáció, mintsem egy gondolkodásmód. Bárki, aki terapeutaként használja őket, kijelentheti magáról, hogy ő mindent jobban tud. Ezt kínálja a tanácsadóknak, és ezt sokan hálásan elfogadják.” (Pantucek, 2003, old.: 26)

A fenti bírálatok csak kiragadott példák, a megjelent kritikák egy külön dolgozatot érdemelnének. A publikációkban kétségek merültek fel többek közt Hellinger szakmai képzésének hiányosságaival (Pantucek, 2003, old.: 1), a terápia rövidségének és az ígért változások mélységének ellentmondásosságával, a kidolgozott képzési koncepció hiányával, a terápiás környezet show-jellegével, melyek szinte „vallási tömegesemények” (Pantucek, 2003, old.: 19), sőt Hellingernek a nemzetiszocializmusról alkotott véleményével kapcsolatban is. A kritikák kiemelik, hogy Hellinger könyveiben, előadásaiban nincsenek tudományos kutatások, még az esetek nyomon követése is hiányos és esetleges, mindazonáltal a sikerességre vonatkozó megállapításai megkérdőjelezhetetlenek és a feltevéseit szabályként fogalmazza meg („Többnyire az apa jobban tiszteli a gyermekben az anyát, mint a nő a férfit. Ezt mutatják a tapasztalataim.”). (Weber, 2008, old.: 65).

A bírálói megkérdőjelezik Hellinger egyszerű és általánosító diagnózisait olyan súlyos betegségek esetén mint a rák és a homoszexualitás, vagy olyan traumák esetén mint a gyermekkori szexuális abúzus. Vitatják a sorrendiség törvényét, különösen a szülök patriarchális, mindenek felett való tiszteletét (Pantucek, 2003, old.: 11), mely a kritikusok szerint rengeteg problémát okozhat egyéni, családi és társadalmi szinten is.

A bírálók szerint a kliensekben keltett szégyen és bűntudat érzése, a nyilvános megalázás, vita merev lezárása több ismertetett állítási esetleírásban is megtalálható és nem kizárt, hogy ezek a résztvevők érzékelésére is hatással lehetnek. A szakmai aggályok egy része abból származik, hogy Hellinger sok esetben megsértette a pszichoterápiás munka számos szabályát. A pszichés folyamatokat semmibe vette, sokszor nem segítette, sőt elfojtásra kényszerítette a klienseket saját benyomásaik artikulálásban, vagy érzelmi feszültségük megfelelő feldolgozásában („a gyerek haragjának nagyon rossz következményei lehetnek” (Weber, 2008, old.: 52).

Hellinger munkája számos más módszer etikai határvonalaira is felhívja a figyelmet, mint a hipnózis, a transz-, a szuggesztió, melyek – akárcsak a családállítás – alkalmasak „különleges tudatállapot” előidézésre (Pantucek, 2003, old.: 17). És valóban az állítások terápiás intervenciós és etikai alapelveivel kapcsolatban Hellinger alig emel ki valamit: „Csak akkor szabad felállítani egy rendszert … ha komolyan vesszük, és ha komoly dologról van szó, tehát olyasvalamiről, amire megoldást kell találni. Ha kíváncsiságból tesszük, akkor hatástalan marad.” (Weber, 2008, old.: 218).

Számos kritikai megjegyzés foglalkozik a misztikus történetekkel, egyszerű, néhol abszurd igazságokkal és olyan teológiai ízű kifejezésekkel, mint a bűn, alázat, áldás, megbocsátás, ártatlanság, kötés, rend, tudó mező, mező (Ulsamer, 2009, old.: 93-96), (Schäfer, Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja, 2012, old.: 15,25), melyeket Hellinger bevezet. A kifejezéseknek „csak felszínes egyértelműségük van” (Pantucek, 2003, old.: 14) „Hellinger nem foglalkozik azzal, hogy munkáját elméletileg is megalapozza.” (Schäfer, Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja, 2012, old.: 19) írja Thomas Schäfer, és ez a Hellinger könyveit olvasva valóban tagadhatatlan. A használt kifejezések sokszor homályosak, a megadott elvek több esetben ellentmondásban vannak, „nem kohernesek” (Pantucek, 2003, old.: 3). Hellinger mindezt azzal indokolja, hogy ő fenomenológus (Hellinger & Hövel, Felismerni, ami van, 2012, old.: 32), aki mindig az épp előtte kibontakozó állításban látja meg, pontosabban érzékeli a mélyebb valóságot. Ezzel ellentétben számos „törvényt” fogalmaz meg. „Hellinger a szellemi csúszás mestere: olyan emberként mutatja be magát, aki meghaladja a hitet. Az önjelölt “fenomenológus” szereti azt mondani, hogy semmiféle rendszert, doktrínát, dogmákat nem hagy maga után (és egyébként semmit írásban; kommentár a lelkes követőktől: akárcsak Szókratész és Krisztus). És mégis fel lehet ismerni bizonyos gondolatmeneteket.” (Rossbach, 2001, old.: 5)

Hellinger és a pszichoterapeuták közti ellentét azonban nem egyoldalú. Hellinger a kezdetektől számos alkalommal kritizálja a pszichoterápiát (Weber, 2008, old.: 56), többek között egy 2010. évi magyar szemináriumon arról beszélt, hogy: „Akkor megyünk pszichoterápiára, ha valakit el szeretnénk utasítani és szeretnénk a jogot megkapni, hogy ezt a valakit el tudjuk utasítani. Tehát panaszkodunk egy személyről és azt várjuk el, hogy a terapeuta segítsen nekünk, hogy ezt a személyt el tudjuk utasítani. És kit leginkább? Az anyát! És akkor mi marad az igazi életből? A teljes életből? De a családfelállítás, úgy ahogy mi ezt tegnap megmutattuk, egy más dimenzióba vezet minket. …. Ahol nincs jó és gonosz, ahol mindenki egyenlő egy nagyobb hatalom elött.” (Hellinger, https://www.youtube.com/watch?v=tPJK-yvpl_M, 2010).

Ezek a dinamikák valóban jelentős kockázatokat hordoznak magukban. 

Ugyanakkor vitathatatlan, hogy Hellinger a családállítást talán a századforduló legnépszerűbb terápiájává tette, követői szerte a világban nagy lelkesedéssel, és tegyük hozzá néha a legkisebb kritikai érzék nélkül követik a „gurut”. (Lakotta, 2002, old.: 33) E rendkívüli világsiker okai közül az egyik, hogy Hellinger könyvei közérthetők, „könnyen fogyaszthatóak” (Pantucek, 2003, old.: 8). A több száz résztvevővel megrendezett nagyszabású események, nagyszámú könyv, valamint események és interjúk hatalmas mennyiségű videó- és hangkazetta is biztosan hozzájárul a módszer népszerűségéhez. Vannak, akik a Hellinger leegyszerűsített világképében, kijelentéseinek egyszerűségében látják a siker titkát. „Úgy tűnik, mintha Hellinger kielégítené a szabályozás és a fegyelem, a törvényesség és a rend premodern igényét. Aki aláveti magát neki és egyszerű gondolkodású “igazságainak”, annak már nincs szüksége arra, hogy saját megértését használja. Minden rendeződik. Minden jó. A rend nagyszerű, és Hellinger a prófétája.” (Rossbach, 2001, old.: 3)

Ám ha Hellinger puszta hibáztatásánál tovább akarunk lépni, akkor érdemes végiggondolni, hogy a marketingstratégián, voyeurisztikus és az odatartozásra való igényünk szélsőséges, akár szektákban történő kielégítésének igényén túl vannak-e vajon más okok, melyek e zajos, bár kérdéses sikerhez vezethettek? Vajon vannak-e, lehetnek-e a családállításnak valódi értékei? 

VI.   ÖSSZEGZÉS

Az előzményeinek a kezdetektől való áttekintésével a családállítás elhelyezhető egy nagyobb folyamat részeként. Ebből a perspektívából tekinthetünk a módszerre, vagy az abban rejlő potenciálra mint egy olyan önismereti metódusra, ami a családrendszer részeként is definiálva az egyént segít átlépni az individuális (fizikai, mentális és pszichés) szinten túli világba. Mintegy köztes állomásra az individuum és az „ellentéteket áthidaló, meghaladó transzcendens én” között.

Talán nem véletlen, hogy a papi előélettel rendelkező Hellinger erősen vallásos retorikája vitte sikerre a módszert. Úgy tűnik, a nyugati civilizáció emberében is él egy mély, tudattalan vágy a misztikus világra, és a Hellinger-jelenség közismertségének egyik oka éppen ez az igény. A kiteljesedett emberi létezés a biológiai (bio-) , a pszichológiai (pszicho-), és kapcsolati (szocio-) szintekkel együtt, azokat önmagában foglalva halad a transzcendens (spirituális) felé (Frecska Ede). A záró fejezet többek közt a DGSF (Német Szisztematikus és Családterápiás Tanácsadó Egyesület) által publikált útmutatóban (DGSF-Fachgruppe Systemische Aufstellungen) megfogalmazott ajánlások kapcsán azt járja körbe, hogy milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy a családállítás a fenti céloknak megfelelően működhessen. 

Szondi gondolatmenetét folytatva az egyik szempont a családi rendszer és az egyéni célok, képességek, állapotok, érzések összhangba hozása. A pszichés fejlődés fontos aspektusa az előző szint integrálása, a meghaladás pedig nem egyenlő a tagadással, vagy a hasítással. Így az individuum szempontjait is magában foglaló csoportdinamika az, ami az érintettek számára biztosíthatja a növekedést, az előrelépést, a kiteljesedést. Szondival szólva: az egyéni és a családi ellentétességének meghaladása. Ám ez csak az egyéni szint megélésével és a családi szint integrálásával válik lehetővé. Egyik sem hasítható le, és egyik sem írhatja felül a másikat súlyos következmények nélkül. Ám ha az egyoldalú és direktív ráhatás helyett a vezető terapeuta figyelembe veszi a kliens aktuális érzelmi állapotát, és segíti őt annak artikulálásában, akkor a módszer hatékony eszköz lehet még akár egy traumafeldolgozás esetén is. Ezzel a hozzáállással a képviselők és a terapeuta felvetései is csupán hipotézisek, amiknek elutasítására a kliensnek bármikor lehetősége van, amikor úgy véli, hogy azok számára nem hasznosak. Így a kliens ösztönzést kaphat a konfliktusok és a kapcsolatok jobb szabályozására, a család pedig új minták befogadására, de tiszteletben tartják jelenlegi pszichés állapotát is. Ennek eredményeként a számára megfelelő időben, a saját belső negatív érzéseinek átélését és feldolgozását követően a kliens akár a Hellinger által oly erősen szorgalmazott megbocsátásig is eljuthat.

„A Hellinger családállítások nem arra ösztönzik az ügyfeleket, hogy racionalizálják a (családállítási) képek valóságtartalmát, kritikusan elemezzék azokat és ezáltal hozzanak saját ésszerű döntéseket.” (Pantucek, 2003, old.: 18) És valóban az egyszerű és kinyilatkoztatásszerű összefüggések sem a kliensek érzelmi felnövését, sem felelősségvállalását, sem kritikai érzékét nem növeli. Ahogy már említésre került, helyettük potenciális dinamikákat érdemes felvetni. (Feltűnő és beszédes, hogy rendkívül gyakori Hellinger írásaiban és előadásaiban is a „kell” szó.)

A megfelelően végzett családállításban nem elhanyagoltható a segítséget kérők személyes jogainak védelme sem – valamennyi személyes információ bizalmas kezelése mind a résztvevők, mind a terapeuta részéről. A showszerű, tömeges családállítások, különösen melyekről felvételek készülnek, semmiképp sem felelnek meg ennek a kritériumnak.

A terapeuta transzparens, érthető és a rogersi hármasnak megfelelő (empátia, pozitív, feltétel nélküli elfogadás és a hitelesség) hozzáállása és viselkedése megkerülhetetlen etikai szempont. Ezeken alapulva épülhet ki a kliens és a terapeuta között bizalom (nem pedig függés), a csoporton belül pedig biztonság, őszinteség, együttérzés és valódi csapatmunka. Amennyiben a családállítás folyamán olyan alapértékek is megjelennek, mint az egyenrangúság és személyes szabadság, úgy módszer a résztvevők érzelmi felnövésében is fontos eszközzé válhat.

Szükségszerű lenne a családállítási egyesületeken belül az állítási dinamikákról, a megfelelő képzésről, vizsgaszempontokról, a szupervízióról, az elő- és utógondozásról, a nyomon követésről, valamint etikai elvekről folyó nyílt és szakmai vita. Hellinger a tudománnyal, a pszichológiával kapcsolatos ellenségessége helyett célravezető lenne a kapcsolódó, korszerű tudományos ismeretek hasznosítása és a vizsgálati módszerek igénybevétele, és ennek kapcsán az alapvetések folyamatos, az aktuális kutatási adatokkal összhangban lévő felülvizsgálata.

Végül a szakmai intervenciós elvekkel kapcsolatban Angster Mária fontos észrevételeket tesz, amikor rögzíti, hogy pszichotikus klienssel nem szabad állítást végezni, vagy ha az állítást kérő kliens pszichoterápiába jár, akkor az állításon legyen jelen a kezelő orvosa, valamint ha a kliens gyógyszeres kezelés alatt áll, akkor a gyógyszeres kezelést felíró orvosnak tudnia kell az állításról, továbbá az esetleges pszichés utóhatások kezelésére az állítást vezetőnek biztosítania kell a későbbi elérhetőségét, és végül az állítást vezetőnek gondoskodnia kell pszichoterápiás segítők elérhetőségeiről (Angster, 2013, old.: 348-349).

A fenti elvek mellett a családállítás olyan eszköz, amely miközben segít a kliensek feldolgozni az esetleges rossz érzéseit, traumáit egy az egyéninél tágabb aspektusra való rálátást, megoldást is lehetővé tesz. Ezen a módon hatékonyan és nagyobb biztonsággal segíti a családban mint rendszerben működő összefonódások felszínre hozását, tudatosítását és feloldását is. A záró fejezetben felsorolt alapelvek betartásával a családállítás fejleszti a résztvevők empátiáját, növeli az érzelmi intelligenciát, teret ad az asszertivitás tudatosítására és gyakorlására, és egy nagyobb perspektívára való rálátással a megoldási, vagy az emocionális megküzdési (coping) erőforrásokat is hatékonyan mozgósíthatja. Ezen a módon a metódus összehangolhatja és kibékítheti az egyéni szempontokat, érdekeket és a családrendszeri dinamikákat, integrálhatja a racionális és misztikus világot, és megnyithatja az utat az elkülönült én felől a transzcendens mi felé.

A jelen fejezetben felvázolt módon a családállítás támogathatja a Pontifex oppositorium, azaz „az ellentéteket áthidaló transzcendens én” megszületését, amely „én …képes lesz a lét minden ellentétességét áthidalni: az álmodást és az ébrenlétet, a tudattalant és a tudatost, a szubjektív és az objektív világot, a mindenhatóságot és a tehetetlenséget, a testet és a lelket, a nőiességet és a férfiasságot, a szellemet és a természetet, az evilágot és a túlvilágot.” (Szondi, 1996, old.: 33)

Találhatnánk-e magasztosabb célt és inspirálóbb üzenetet?

IRODALOMJEGYZÉK:

Angster, M. (2013). Ikertörténetek. Ursus Libris.

Boszormenyi-Nagy, I., & Spark, G. M. (2018). Láthatatlan lojalitások. Animula Kiadó.

Cohen, D. B. (2006. 07. 01). “Family Constellations”: An Innovative Systemic Phenomenological Group Process From Germany. Forrás: The Family Journal: https://journals.sagepub.com

DGSF-Fachgruppe Systemische Aufstellungen. DGSF. Forrás: Qualitätssicherung für die Aufstellungsleitung: https://www.dgsf.org/ueber-uns/gruppen/fachgruppen/fachgruppe-systemische-aufstellungen/qualitaetssicherung

Goldberg, H., & Goldberg, I. (2008). Áttekintés a családról (2. kötet). Animula.

Hámori, E. (2014). Kötődéselmélet régen és ma. Pázmány Péter Katolikus Egyetem.

Hellinger, B. (2010). https://www.youtube.com/watch?v=tPJK-yvpl_M. Budapest, Magyarország.

Hellinger, B. (2012). A forrás nem kérdi, merre visz az útja. Bioenergetic Kiadó.

Hellinger, B., & Hövel, G. t. (2012). Felismerni, ami van. Bioenergetic Kiadó.

Hellinger GmbH&Co., H. s. (2021). Hellinger. Forrás: https://www.hellinger.com/sophie-hellinger/

Lakotta, B. (2002.02.02). Danke, lieber Papi! DER SPIEGEL, old.: 32-34.

Moreno, Z. T., Blomkvist, L. D., & Rützel, T. (2006). “Pszichodráma – az élet duplája” Beszélgetések Zerka Morenoval. Budapest: Animula.

Pantucek, P. (2003. 06.). Therapeutischer Zauber? Forrás: http://www.pantucek.com/texte/hellinger.pdf

Rossbach, L. (2001. 03. 01.). Konkreter Anfansverdacht. Forrás: Kritiknetz: http://www.kritiknetz.de/images/stories/texte/rossbach_hellinger.pdf

Rotthaus, W. (2003. 05.). Aerzteblatt. Interview: „Wie Gläubige, die ihrem Guru folgen“, Forrás: https://www.aerzteblatt.de/archiv/36890/Interview-Wie-Glaeubige-die-ihrem-Guru-folgen). (P. Bühring, Kérdező:) 

Satir, V., Banmen, J., Gerber, J., & Gömöri, M. (2007). A Satir-modell; Családterápia és ami azon túl van. Ursus Libris.

Schäfer, T. (2008). Hogyan válik a szenvedés ismét szeretetté? Bioenergetic Kiadó.

Schäfer, T. (2009). Gyermekek gyógyítása családállítással. Édesvíz Kiadó Kiadó.

Schäfer, T. (2011). Hogyan válik a munka hivatássá? Szakmai siker és boldogulás a családfelállítás nézőpontjából. Bioenergetic Kiadó.

Schäfer, T. (2012). Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja. Bioenergetic Kiadó.

Schäfer, T. (2012). Hogyan szolgálja a halál az életet? Búcsú és halál a családfelállításban. Bioenergetic Kiadó.

Szondi, L. (1996). Sorsanalízis és önvallomás. Thalassa, 5-38.

Sztancsik, V. (2016). Személyiséglélektan II. Debrecen: Debreceni Egyetemi Kiadó.

Szummer, C. A csábítási elmélet viszontagságai; a valóság változó státusai a pszichoanalízisben. Replika, 43-53.

Ulsamer, B. (2009). Gyökerek nélkül nem lehet repülni. Budapest: Bioenergetic. Kiadó

Vajda, Z. (2014). A gyermek pszichológiai fejlődése. Saxum Kiadó.

Vorstand der DGSF. (2003.02.). DGSF. Forrás: https://www.dgsf.org/themen/berufspolitik/hellinger.htm

Weber, G. (2008). Kétféle boldogság. Budapest: Bioenergetic Kiadó.

Wikipedia. (2016). Wikipedia. Forrás: https://de.wikipedia.org/wiki/Walter_Toman

Wikipedia. (2020). Wikipedia. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Pszichiátria

Zimbardo, P., Johnson, R., & McCann, V. (2017). Pszichológia mindenkinek. Libri.

Zseni, A., & Jelenczki, I. (2017). Ön-tér-kép. A magyar nemzet lelkiállapota. Angelus Bt.

---

^[1] egyszemélyes, egytényezős

^[2] kétszemélyes, kéttényezős

^[3] a könyvben családállítás szerepel, mivel azonban az említett terapeuták Satir tanítványai, feltehetőleg téves fordításról van szó (szerzői megjegyzés)

^[4] a módszer megnevezésére a családfelállítás fogalom is használatos, jelen dolgozat az idézetek és a címek kivételével a „családállítás” szót használja

Hozzászólások