Életünk akár negyedét(!), első 16-20 évünket teljes fizikai és érzelmi kiszolgáltatottságban éljük. Még a legideálisabb családban is érik a gyermeket traumák – egy baleset, egy költözés, egy haláleset. Ám előfordul, hogy a legkevésbé sem „ideálisan működő” szüleink, nevelőink, tanáraink viselkedésének vagyunk kitéve, amíg személyiségünk kialakul. A traumák életünk természetes részei és a fejlődésünket szolgálják, ha van olyan felnőtt, aki segít ezeknek a feldolgozásában, aki a mi oldalunkon áll, aki érti, érzi, mi megy végbe bennünk, aki szeret és támogat. Azt mondják, a legszörnyűbb tragédia is valódi sérülés nélkül elviselhető lenne egy gyermek számára, ha van akár egyetlen olyan „tanú”, aki segít neki feldolgozni, ami történt. Ám ha traumáinkkal gyerekként magunkra maradtunk, nem volt más választásunk, minthogy leváljunk a rossz érzésekről, hogy az érzelmi, vagy rosszabb esetben fizikai túlélés érdekében mihamarabb elfelejtsük a történteket.
Mintha meg sem történtek volna.
De megtörténtek, és erre a tudatunk és a testünk is pontosan emlékezik. Sőt, láthatjuk a nyomait, ha alaposan és értő szemmel körbe nézünk saját életünkben.
Nem világosodhatsz meg, amíg fel nem nőttél!
A személyiségünk a viselkedésünk, a gondolkozási, az érzelmi, a mentális sémáink, mintáink összessége – az, ahogyan a világban megjelenünk és ahogyan a kapcsolatainkban működünk, ahogy magunkat és másokat látjuk, érezzük, érzékeljük. Vannak, akik szerint a lélek kiválasztva a „legjobb” helyet és környezetet abba a családba inkarnálódik, ahol a fejlődésének legmegfelelőbb hatások, tapasztalatok érik. Még akkor is, ha ezek akár szélsőségesen negatív hatások. És bár ezzel magam is egyetértek, fontos tudni, hogy ez a tanulás a személyiségen keresztül történik, nem fölötte, alatta, mellette, vagy attól függetlenül. Másképp fogalmazva a traumák, fájdalmak megtörténte önmagában még nem szolgálja a fejlődést. Csakis akkor válhat a negatív élmény erőforrássá, ha az feldolgozásra kerül. Ez maga a transzformáció, vagy másnéven lelki alkímia. Ehhez pedig szükséges lépés szembenézni azzal, ami történt. Sok, önmagát spirituálisnak nevező ember úgy szeretné megúszni, kihagyni a gyerekkor feldolgozását, hogy a megvilágosodás kutatására, vagy magasabb tudatállapotok hajszolására helyezi a hangsúlyt. Ha csupán lelkünk tökéletes, határtalan aspektusával azonosulunk, akkor simán megúszhatjuk a jelen életünk eseményeivel, fájdalmaival való szembenézést. Ám ez a megúszás nem jelent végső megoldást, ugyanis az, amit nem ismertünk fel, nem éreztünk át, nem gyászoltunk el temetetlen traumaként kísért kapcsolatainkban, érzéseinkben, viselkedésünkben, testünkben, gondolatainkban és álmainkban is akár.
A lélek eszköze az ismétlési kényszer
Ahogyan az iskolában is ismételve tanuljuk az ábécét, a számokat és a kézenállást, ugyanúgy ismételjük a kapcsolatainkban, viselkedésünkben, kommunikációinkban a gyerekkorban bevésődött mintákat. Bármilyen rossz is volt gyerekként, ha nem gyógyítjuk meg sérüléseinket, akkor öntudatlanul meg fogjuk ismételni gyerekkori élményeinket. Hiszen nekünk az lett a természetes, az vésődött be. Persze némi egyéni „beállítást” eszközölhetünk, de az alapprogram, az „operációs rendszerünk”, ami szüleink, őseink, nevelőink jóvoltából „fut rajtunk” nagyjából meghatározza, milyen „programokkal” vagyunk kompatibilisek. Mindegy, hogy jó, vagy rossz volt-e a minta, addig ismételjük, amíg egyszer fel nem ébredünk, elegünk nem lesz, bele nem fáradunk és valami más megoldás után nem nézünk. Logikus és mindennap tapasztaljuk, hogy minél többször ismétlünk valamit, annál erősebben, annál automatikusabban hat. Nos, hasonlóan működik ez a családunkban, kisebb, nagyobb közösségeinkben is. Szakszóval ezeket hívjuk transzgenerációs hatásoknak. Ha például nem csak apu ivott, hanem többgeneréciós minta az alkoholizmus, nos akkor ennek megállításához annak, aki ezt a mintát meg akarja törni, nagy erőre, kitartásra és igen, olykor bizony jó sok időre van szüksége. Nem, nem igaz, hogy az idő mindent megold, semmi nem történik magától és igen, rossz hír, hogy nincsenek előrecsomagolt, méretre gyártott, instant megoldások.
A jó hír viszont az, hogy ma nagyon sokunknak rengeteg lehetőségünk van ahhoz, hogy ezt a lelki alkímiát a saját életünkben megvalósítsuk.
Ez egy aktív, tudatos és egy életen át tartó munka, melynek kritikus pontja az érzelmi felnövés, az, hogy napról napra egyre inkább és egyre tudatosabban felelősséget vállalunk az érzelmeinkkért, a gondolatainkéért, a cselekedeteinkkért, a testünkért, a kapcsolatainkért, a döntéseinkért, és végül az egész életünkért. Ám ha szüleink maguk sem nőttek fel érzelmileg, akkor nyilván nem tudtak nekünk sem segíteni ebben. Így nem marad más hátra, minthogy magunknak kell „felnöveszteni” önmagunkat. Ehhez pedig általában szükségünk van egy jó segítőre.
A jó segítő annak a gyereknek az oldalán áll, aki voltál
Akinek az életében elakadása, problémája van és szeretne ezen változatni, annak érdemes feltérképeznie a saját életét, a gyerekkorát. Sokszor felesleges, időt rabló kukacoskodásnak tűnik, legyünk már túl rajta, vagy pontosabban bele se menjünk, mi értelme – ami volt, az elmúlt. Amúgy „sem történt nagy dráma”, „élek, virulok”, „alapvetően jól vagyok”, „vannak nálam sokkal rosszabb helyzetben is emberek”. Oldjuk meg ezt a problémát és viszlát. De ha tényleg elmúlt, ami volt, akkor miért van mégis ennyi szenvedélybeteg, függő, boldogtalan, önsorsrontó ember a világban? Gyakori, hogy az, aki gyerekkori sérülésekkel kezdte az életét a szülei szempontjait figyelembe véve relativizálja, racionalizálja azt, ami történt. „Vicces volt, amikor nagymamám nádpálcával vert.” „Megszoktam, hogy sosem öleltek meg.” „Nem törődött velem, de apámnak is nagyon nehéz sorsa volt.”
Persze, pontosan így volt. Apádnak is nehéz sorsa volt, nem jókedvéből vert téged, őt is verte az anyja. Csakhogy ő sosem dolgozta fel, ami vele történt, fel sem fogta, éppen ezért adta tovább neked, mert nem tudta meggyógyítani magában.
Neked viszont van lehetőséged az önismeretre. Önismeret? Inkább úgy fogalmaznék, első lépésként, ismerd meg, emlékezz vissza, érzed át, hogy ki mit csinált veled gyerekkorodban, hogy azzá váltál, akinek ma ismered magad, akinek ma ismernek mások.
Vedd végig, mi történt veled, hogy olyanná váltál, ahogy ma működsz. („Lekevertem egy-két pofont a gyereknek, de engem is vert apám.”) Ez a munka persze nem csak fejben történik, az emlékek előhívása csupán a bevezető lépés. Amíg ugyanis az érzelmi “szálkák” okozta gennyek (fájdalom, harag, bizalmatlanság, düh, stb.) felszínre nem kerülnek, ki nem tisztulnak addig még fogva tartják életünket a múlt eseményei. Ám a folyamat végén a múlt drámáitól szabadon, tiszta lappal élhetsz tovább. Így érzelmileg is birtokba veheted döntési és cselekvési képességedet, és így van lehetőséged egyre inkább valóban a saját életedet élni.
Mert a te gyereked éppen úgy életének akár negyedét teljes fizikai és érzelmi kiszolgáltatottságban éli…..melletted, veled.
Te mit adsz át neki?