Bár szeretnénk úgy gondolni a traumákra, mint elszigetelt jelenségre, ne feledjük el, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben
Valamennyiünk életének részei a traumák
A cikksorozat előző részeiben bemutatottakon túl Judith Herman: Trauma és gyógyulás című könyvében végigkövethetjük a traumatagadás miértjeit, folyamatát és fokozatos felszínre kerülésének társadalmi okait és következményeit is.
Freud, akinek nem volt elég mersze kiállni az igazságért
1893-ban Freud eredeti csábítás elmélete arról szólt, hogy a kezelhetetlenül és érthetetlenül viselkedő, elmebántalmaktól szenvedő nők vagy férfiak egytől egyig gyerekkori szexuális abúzus áldozatai és a csábítók az apák, vagy a felnőtt rokonok, ismerősök voltak. Fontos megjegyeznünk, hogy „Freud saját öccsének és több húgának néhány hisztériás tünetéből arra a következtetésre jutott, hogy még a saját apját is ilyesféle cselekménnyel kell gyanúsítania.” (Jones 1983, 276.) Ám miután a (tudós)közösség prominens férfitagjai közül jónéhányan maguk is érintetek voltak mint elkövetők, Freud a publikálást követően olyan erős támadással szembesült, hogy elméletét 1897-ben megváltoztatta és abúzus tényét elhazudva azt a gyermeki fantázia termékének állította be, ezzel magukat az áldozatokat tette felelőssé állapotukért. Árulását a mai napig nem heverte ki sem a pszichológia, sem a segítő szakma, sem társadalmunk, sem családunk, sem kapcsolataink, sem maguk a bántalmazottak. Ennek fényében talán beszédes, hogy az a Freud, aki nem mondta ki, pontosabban “visszaszívta” az igazságot, a szájában kialakult rosszindulatú daganattól szenvedett 16 hosszú éven át.
Judith Herman számos megdöbbentő adatot és tényt sorol fel, hogyan került előtérbe a gyermekkori traumák és nők ellen elkövetetett (szexuális) erőszak témája, majd hogyan merült ismét a feledés homályába újra és újra. Megérthetjük, hogyan fonódnak össze a boszorkányperek, a felvilágosodás, a női választójog, a világ-, majd vietnámi háborúk és a feminizmus története a traumakutatáséval. A történet szálai napjainkig vezetnek, akár a „mazochista személyiségzavar” nem is oly régi meghatározásáig, mely végül a női pszichiáterek és pszichoterapeuták aktív közreműködésének hála finomítva „önsorsrontó személyiségzavar”-ként került be 1987-ben a DSM-be (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders) és egészen 1994-ig hivatalosan és tudományosan is igazolta az áldozathibáztatást.
Ahogyan Freud és Charcot idejében a hisztéria, úgy a „szomatizáció”, a „multiplex személyiségzavar”, vagy a manapság idehaza is oly népszerű, már-már sértés helyett használt „borderline” diagnózisok is sokszor csak elrejtik sok pszichiátrián kezelt, vagy pszichés nehézségekkel küzdő embertársaink valódi történetét.
Ezek a kórmeghatározások azt a feltételezést ültethetik el a környezetben, az orvosokban, a terapeutákban és leginkább a tünetektől szenvedő emberben, hogy a „betegség” oka többnyire biológiai, genetikai rendellenesség. Herman bátran rámutat könyvében, hogy ezek mögött a pszichés rendellenességek között is leggyakrabban gyerekkori traumák állnak.
Hasonlóan Hermanhoz Alice Miller (A kezdetben volt a nevelés, A test kiáltása, A tehetséges gyermek igazi drámája) is úgy véli, hogy a patriarchális családmodell korát meghaladva manapság a nemi szerepek új, természetes és egészséges kísérleti fázisában vagyunk és arra hívja fel a figyelmet, hogy az egészséges élethez minden gyermeknek szüksége van legalább egy együttérző, támogató és nem irányító, kontrolláló emberre az életében – függetlenül attól, hogy ez az anya, vagy az apa, vagy bárki más. Erre azért van szükség, mert a gyermek csak akkor tudja a traumákat, vagy akár a vele szemben elkövetett igazságtalanságokat, testi, lelki bántalmazásokat mélyreható következmények nélkül kiheverni, ha önmagát felvállalva őszintén védekezhet – vagyis a fájdalmát és haragját artikulálhatja. Ehhez pedig szüksége van legalább egy értő és érző tanúra, akivel mindezt megoszthatja, megélheti.
A gyűlöletet, a haragot és a fájdalmat tiltással tényleg ki lehet írtani?
Mivel minden gyermek élete első 10-15 évében testileg és lelkileg is teljesen kiszolgáltatott szüleinek, ez lehetetlenné teszi számára az első évek traumatizálódásának felismerését, amit gyakran az egész élet során eltakar a szülők idealizálása, vagy más egyéb elhárító mechanizmusok. Ha a szülők és a környezet meggátolják, tiltják, hogy a gyermek a maga ösztönös módján reagálhasson arra, amikor sérül, bántják, megalázzák, vagy erőszakosak vele, tehát ha nem szabad, sőt tilos adekvát, megfelelő válaszreakciókat adnia az őt ért atrocitásokra, akkor ezek az érzések elfojtásra és maguk az élmények, események pedig elfelejtése kerülnek, nem integrálódnak a gyermek személyiségbe, de a tudattalanba süllyedve később súlyos lelki bántalmakat okoznak neki és környezetének is.
Herman számos tanulmánnyal, megfigyeléssel és példával támasztja alá, hogy a háborús veteránok és a gyerekkori traumatúlélők tünetei rendkívül sok hasonlóságot mutatnak. Az akut traumákra bevezetett PTSD (poszttraumás stressz szindróma) kiegészítéseként a krónikus esetekre a komplex PTSD bevezetését javasolja. A PTSD-k tüneteinek – szorongásos zavarok (félelmek, kényszercselekvések, pánikrohamok), magatartásváltozások (agresszió, antiszociális magatartás, öngyilkossági kísérlet), kognitív funkciók károsodása, (azaz figyelem- és koncentrációzavar, döntésképtelenség és fáradékonyság), a gondolkodás és a beszéd zavarai (körülményeskedő beszéd, asszociációs zavarok), a hangulati- és érzelemzavarok (harag, apátia, ingerlékenység), a munkahelyi és szociális teljesítmény zavarai (csökkent munkateljesítmény, hiányosan betöltött szociális szerep), személyiségjegyek változása (romló kapcsolatok, közöny mások iránt), vegetatív testi tünetek (szédülés, verejtékezés, alvászavar, diffúz testi panaszok) – kiegészítése a hosszantartó, totalitárius hatalomnak (szekták, hadifoglyok, túszok, szervezett szexuális kizsákmányolás, családon belüli erőszak, stb.) alávetett emberek tüneteivel, fontos lépés e súlyos visszaéléseket elszenvedő áldozatok tapasztalatainak elismeréséhez.
Embert faragunk a gyerekeinkből?
A gyermek és nők elleni agresszió és elnyomás a tagadás szinte teljes homályában folyt egészen a közelmúltig és sajnos még ma is rengeteg a feltáratlan visszaélések száma. A gyerekek régebben szokásos testi kizsákmányolását, megnyomorítását (érdemes ebből a szempontból megnézni A király beszéde c. filmet Erzsébet királynő apjáról) „újabban mintha egyre inkább lelki kegyetlenség váltaná fel, amit ráadásul a jószándékú „nevelés” szóval lehet misztifikálni” világít rá Miller. Könyvében részletezi, idézi a poroszos, vagy „fekete pedagógia” egykor népszerű műveit drámai módon megjelenítve azt az érzéketlenséget, manipulációt, kegyetlenséget és gonoszságot, amelyekkel többé-kevésbé mindnyájunk szüleit, nagy- és dédszüleit idomították! Fájdalmas tükröt tart elénk, amikor kijelenti, hogy „a bántalmazások valódi, öntudatlan motívuma nem változik:
A szülők azért a hatalomért harcolnak gyermeküknél, melyet saját szüleiknél vesztettek el
Az első évek fenyegetettségét, amire nem emlékezhetnek, saját gyermeküknél élik át először és csak nála, a gyengébbnél védekeznek gyakran nagyon erőteljesen. Bár a szülők mindig belső okokból bántalmazzák gyermeküket, társadalmunk egyetért abban, hogy ez a bánásmód jót tesz a gyermeknek annak ellenére, hogy ez minden pszichológiai tapasztalatnak ellentmond, mégis generációról generációra továbbadjuk.”
Pedig a gyermekkor káros következményei nemcsak a felnőtt gyermeket, családját, gyermekeit(!), környezetét, munkahelyét, hanem az egész társadalmat súlyosan és alapjaiban veszélyeztetik. „Ha a gyermeket úgy kell nevelni, hogy ne tudjon róla, mit követnek el vele szemben, mitől fosztják meg, mit veszít, e nevelés nélkül ki volna és egyáltalán kicsoda ő maga, akkor felnőtt emberként intelligencia szintjétől függetlenül a másik ember akaratát úgy fogja megélni, mintha az a sajátja volna és bele fog betegedni. Ha viszont a gyermek akár éhezést, menekülést, bombatámadásokat (vagy más traumákat) él át, de úgy, hogy szülei önálló személyiségként komolyan veszik és respektálják, akkor nem fog bele betegedni, sőt meglesz az esélye, hogy tudatos emlékei maradjanak ezekről az eseményekről és ezáltal belső világa gazdagodjék.” Ha tehát értek bennünket gyermekként bántások a szüleink részéről (és kit nem?), akkor
Döntés előtt állunk
Vagy őszintén felvállaljuk a „negatív” érzéseinket, haragunkat, fájdalmunkat, félelmünket és elgyászoljuk a múltat – amivel akár szüleinket, családunkat, környezetünket is megbánthatjuk, vagy mindezt elnyomva a nálunk gyengébbeket, a gyerekeinket vagy önmagunkat bántjuk, sőt nyomorítjuk meg – így támogatva ezt az erkölcsnek, jómodornak, parancsolatnak, nevelésnek álcázott érzelmi környezetszennyezést, amivel egymást és önmagunkat pusztítjuk el.
Pedig nekünk más a dolgunk, építenünk kell! Egy új, boldogabb, emberhez méltóbb világot.