Az elmúlt években annyi szexuális visszaéléssel kapcsolatos hír került napvilágra, hogy szinte zsong az egyszeri olvasó feje, feljelentések, tagadások, lebukások és leleplezések, zsarolások és hazugságok lengik körbe az ügyeket. De legalább már beszélünk róla, és ugyan teljes a káosz a téma körül, ne feledjük ez jó jel, hiszen nagytakarítás elején is mindig nagyobb a kupleráj. De idővel és több, kevesebb munkával így majd a valódi helyükre kerülnek a dolgok. Több mint 100 évvel (!) a szexuális forradalom megszületését követően szinte minden nap kiderül valamilyen szexuális botrány idehaza és külföldön egyaránt. Bálványok dőlnek le, ikonok hullanak a porba, illúziók törnek szét recsegve ropogva. Pedig a teljes valóságnak még egy egészen apró töredéke került csupán napvilágra.Tudjuk mind, hogy a Weinstein-, Marton-, Kevin Spacey-, Casey Affleck-, Dustin Hoffman, Kerényi-ügy “csak” a felszín. És azt is tudjuk, hogy a jelenség nem szakmaspecifikus, mégis megdöbbentő. És az ügyek listája napról napra, óráról órára nő…
Köszönet minden bátor áldozatnak, aki vállalta a nyilvánosságot
Ha egyel távolabbról szemléljük az eseményeket, kirajzolódik, hogy az egyes ember és az egész emberiség is egy fejlődési folyamaton megy keresztül, aminek az egyik fontos gócpontja a szexualitás. Többféle módon próbáltuk kezelni, élni – és visszaélni vele, elnyomni, végletekig, perverziókban kiélni az elmúlt sok ezer évben – alaposan körbejártuk már innen is, onnan is a szexualitást. De mára eljutottunk oda, hogy felszínre kerülhetnek a problémák, kitudódhatnak a traumák. És ez igenis nagyon jó hír, ennek lehet, szabad és kell is örülni. Hiszen amiről már tudunk beszélni, arra előbb utóbb megoldást is fogunk találni.
A molesztálás nem szex, hanem hatalommal való visszaélés. Elképzelhetetlenül gyakori jelenség – a ma ismert adatok szerint minden harmadik nőt molesztáltak. De hogyan is mutatnák a statisztikák a valódi adatokat, amikor az áldozatok még ma is félnek, vagy szégyellenek megszólalni? És az abúzált fiúkról, férfiakról, gyerekekről még nem is beszéltünk. Felnőttkorban is romboló, de a gyerekkori abúzusok csontig, lélekig hatoló mérgek. Nem elfordítani kell a fejet, hanem épp odafigyelni rá, mert bármilyen szörnyűség is történt, ha van, aki hisz annak, akit molesztáltak, van esély a gyógyulásra.De csak akkor.
A titok átokká válik
Akarjuk, vagy nem, valamennyiünket, ismétlem – valamennyiünket érnek traumák életünk során fogantatásunktól kezdve. Lehet, hogy néha hosszú időbe kerül felgöngyölíteni, meggyógyítani egy-egy lelki sérülést, de egy biztos. Bármilyen nehézséggel is kell/ett szembe néznünk, mindig van megoldás. Különféle emberek, módszerek, terápiák, elméletek és gyakorlatok segíthetnek, kivéve egyet. A hallgatás és az elhallgatás, a negligálás, a tudomásul nem vétel.
Nem azért kell beszélni róla, hogy mások életében vájkáljunk. Hanem azért, mert csak azon tudunk változtatni, amivel szembesültünk, amit látunk, amivel tisztában vagyunk, aminek a létezését elfogadtuk.
De.
Ne gondoljuk, hogy csak „ők” élnek így!
Megtörténik az abúzus a buszon, a gyereked iskolájában, a munkahelyeden, az ismerőseid közt, a családodban, az életedben. Köztünk élnek, velünk történik. Mi vagyunk az áldozatok, és éppenúgy a bántalmazók is, már azzal is, ha tudjuk, sejtjük, de elfordítjuk a fejünket, nem akarjuk látni, nem merünk szólni, tenni, cselekedni.
Az áldozatnak szüksége van arra, hogy meghallgassák, higgyenek neki, szüksége van együttérzésre, az elnyomott emlékeinek, érzéseinek a felszínre hozására, a harag kiélésére, a gyászra. Ha felnőttként érte a trauma, akkor szembe kell néznie a saját felelősségével, saját életével, fel kell derítenie, hogy milyen okok vezettek ahhoz, hogy ez megtörténhetett vele. A feldolgozás során szembe kell néznie azzal, amit ő tett, vagy nem tett meg az adott helyzetben, és ki kell alakítania egy olyan önvédő viselkedésmódot, amivel a jövőben bármikor megvédheti magát, vagy akár másokat is, akik kiszolgáltatottabbak, gyengébbek – főként a gyerekeket.
De. Pontosabban… És.
Az elkövetőnek is segítségre lenne szüksége
Ne gondolkozzunk fekete-fehérben, az nem úgy van, hogy a molesztáló gyárilag gonosz és annyi. Senki nem lesz jó kedvéből molesztáló, erőszaktevő. Ez nem egy csúnya szokás, ez nem egy perverz hobbi, nem. Ez sérült működés. Valaha valaki vele is tett valamit, aminek következtében a hatalommal való visszaélés, a szexuális abúzus lett a minta, a kényszersors, az alacsony önértékelés beteges pótszere. Ez persze nem mentség arra, amit tett, ettől még a cselekedete terhét neki kell viselnie. De innen is van kiút, ebből is fel lehet állni, egyetlen kérdés van csupán. Vállalja-e a bántalmazó a szembenézést és a segítségkérést, valamint az ezzel járó munkát, ami nagyon hasonló az áldozat belső munkájához. Mert a végén neki is fel kell dolgoznia a vele történt, és az általa okozott drámákat és ki kell alakítania egy másik viselkedésmódot.
Nem tudjuk következmények nélkül kitaszítani, félrelökni, kiiktatni az életünkből sem a visszaéléseket, sem az áldozatokat, sem az elkövetőket. Ez persze nem jelenti azt, hogy magát az erőszakot el kell fogadnunk, el kell tűrnünk. Nem, erről szó sincs! De amellett, hogy kiállunk és képviseljük, hogy szerintünk mi helyes és mi helytelen, amellett, hogy megvédjük magukat és másokat, adjunk esélyt az elkövetőknek. Esélyt ne az erőszakra, hanem a gyógyulásra. Ha esélyt adunk nekik, hogy meggyógyítsák magukat, így segíthetünk nekik, és így magunknak, a gyerekeinknek, a jövőnknek.
Nincs más megoldás.
Nem elég elnézést kérni, meg kell gyógyulni. És nem csak a közvélemény, az áldozatok, vagy a család miatt, hanem önmaguk miatt is.
Tudom, hogy nem lesznek sokan, de hiszem, hogy lesz olyan bántalmazó, aki veszi majd a bátorságot, az erőt, és szembenéz önmagával, a saját szomorú történetével, ami minden agresszor életének oly mélyre temetett drámája. Én drukkolok, hogy minél többen legyenek, és egy napon majd ők is elénk állhassanak a maguk igaz történetével, amiből valamennyien tanulhatunk. És akkor, de csakis akkor – igenis válhatnak még példaképpé.