Áll a Nő a sziklán. És vár.
Alatta szédítő mélységben fodrozódva a türkíz tenger. Egyenesen áll, előre néz, szeme magába szívja a láthatárt ölelő végtelen vizet. A távolban elnyúló hegyek ködbe vesző kontúrjai szabdalják lágyan a horizontot. Az ég egyszerre valószínűtlenül rózsaszín, sárga és égszínkék, a nap melegen tűz, már a délutáni útját járja odafenn. A sohasem szűnő szél lágyan borzolja a haját, sós vízpermet simítja bőrét, a nap melege hull az arcára és a sirályok hangja hasít bele néhol a tenger és a szél morajlásába. Egy mindennel, ami körbeveszi.
Áll a Nő a sziklán. És vár.
Visszaemlékszik arra, amikor végtelennek tűnő éjszakákon át fázott és sírt, és még lenézni sem mert az alatta tátongó mélységbe. Azután eszébe jut a férfi, aki a sziklára jött és aki sosem mert leugrani onnan. A Nő tudta, hogy ugrani kell, még akkor is, ha ez félelmetes és fájdalmas és veszélyes. Fájt, hogy a sziklán kellett hagynia őt, de nem tehetett mást, ugrott. Csak miután túlélte, döbbent rá, hogy egy nálánál sokkal nagyobb erő döntött akkor és ott helyette. A zuhanáskor halálos sebet ejtett rajta egy kiálló szírt éles pereme. Ki tudja, talán a bűntudat miatt, talán a múlt sebeinek emléke miatt, talán mindkettő. Élet és halál között lebegett a vízben, de végül sikerült visszakapaszkodnia a sziklára.
Áll a Nő a sziklán. És vár.
Eszébe jut, hogy később azt hitte, együtt ugrik valakivel és csak zuhanás közben vette észre, hogy csupán az üres levegőt markolja a másik keze helyett. Azután megtanult egyedül ugrani. Először titokban merte csak megtenni. Gyógyította, nevelte, ápolta, erősítette minden ugrás, egyre közelebb hozta önmagához minden alkalom, amikor a mélységbe vetette magát. Mások azt mondták, túl erős, az igazi nő sosem ugrik egyedül, de akkor már nem bánta, ki mit mond, csak élvezte. Szabad volt, erős és zabolázatlan és ahogyan megszerette a szédítő ugrásokat, a lágy tengert, a végtelen eget, az éltető napot, úgy szerette meg a szikláját és végül önmagát is. Hálás lett mindenért.
Áll a Nő a sziklán. És vár.
Hosszú percek, évek, életek óta. Ki tudja. Csak vár. Maga sem tudja pontosan, mire. Boldog és hálás és nincs szüksége semmire, de mégis érzi a szívével, hogy várnia kell. Már nem siet, nem kapkod. Csak vár. A semmiből hirtelen terem ott a Férfi. Amikor először hozzáér, a Nő azonnal felismeri. Egy pillanatra megijed, felélednek benne a régi fájdalmak emlékei. Azután dönt. Ekkor a Férfi közelebb lép, mélyen egymás szemébe néznek, megfogják egymás kezét és ugranak. A Nő megadja magát, csak várja a zuhanást – akármit hoz is. Behunyja a szemét és ekkor egészen váratlan dolog történik.
Elkezdenek repülni.