“A gyönge gyermek megvetése és üldözése, valamint az elevenség, az érzelmek és a kreativitás elnyomása a gyermekben és saját magunkban életünk olyan sok területét átszövi, hogy már alig tűnik fel nekünk.”- fogalmazza meg ébresztő és sokakat sokkoló véleményét Alice Miller A kezdetben volt a nevelés c. könyvében. Meglátása, hogy a patriarchális családmodell korát meghaladva manapság a nemi szerepek új, természetes és egészséges kísérleti fázisában vagyunk és arra hívja fel a figyelmet, hogy az egészséges élethez minden gyermeknek szüksége van legalább egy együttérző, támogató és nem irányító, kontrolláló emberre az életében – függetlenül attól, hogy ez az anya, vagy az apa. Erre azért van szükség, mert a gyermek csak akkor tudja a traumákat, vagy akár vele szemben elkövetett igazságtalanságokat, testi, lelki bántalmazásokat mélyreható következmények nélkül kiheverni, ha önmagát felvállalva őszintén védekezhet – vagyis a fájdalmát és haragját artikulálhatja. Ehhez pedig szüksége van legalább egy értő és érző tanúra, akivel mindezt megoszthatja, megélheti.
A gyűlöletet, a haragot és a fájdalmat tiltással tényleg ki lehet írtani?
Mivel minden gyermek élete első 10-15 évében testileg és lelkileg is teljesen kiszolgáltatott szüleinek, ez lehetetlenné teszi számára az első évek traumatizálódásának felismerését, amit gyakran az egész élet során eltakar a szülők idealizálása, vagy más egyéb elhárító mechanizmusok, úgy mint a racionalizálás („erre voltak képesek”), eltolás, projekció, tagadás és a többi. Ha a szülők és a környezet meggátolják, tiltják, hogy a gyermek a maga ösztönös módján reagálhasson arra, amikor sérül, bántják, megalázzák, vagy erőszakosak vele, tehát ha nem szabad, sőt tilos adekvát, megfelelő válaszreakciókat adnia az őt ért attrocitásokra, akkor ezek az érzések elfojtásra és maguk az élmények, események pedig elfelejtése kerülnek, nem integrálódnak a gyermek személyiségbe, de a tudattalanba süllyedve később súlyos lelki bántalmakat okoznak neki és környezetének is.
Valóban eredendően rosszak lennénk?
A gyermek régebben szokásos testi kizsákmányolását, megnyomorítását (lsd akár A király beszéde c. filmet Erzsébet királynő apjáról) „újabban mintha egyre inkább lelki kegyetlenség váltaná fel, amit ráadásul a jószándékú „nevelés” szóval lehet misztifikálni” világít rá Miller. Könyvében majd 100 oldalon részletezi, idézi a poroszos, vagy „fekete pedagógia” egykor népszerű műveit drámai módon megjelenítve azt az érzéketlenséget, manipulációt, kegyetlenséget és gonoszságot, mely a nem is olyan távoli múltban nevelési irányelvként szolgáló citátumokból sugárzik. Az idézett szövegekben olyan technikák lepleződnek le, amelyekkel többé-kevésbé mindnyájunk szüleit, nagy- és dédszüleit idomították!
A „fekete pedagógia” ajánlásait olvasva egyértelművé válik, hogy a nevelőknek mindig is a konokság, a makacsság, a dac és a gyermek heves érzései jelentették a legnagyobb gondot. Ezért is hangsúlyozzák, hogy az engedelmességre való nevelést nem lehet elég korán elkezdeni.
„Az első éveknek többek között az is az előnye, hogy kényszert és erőszakot alkalmazhatunk. A gyermekek az évek múltával elfelejtik, ami kora gyerekkorukban történt velük.
Ha a gyermeket sikeresen megfosztottuk akaratától, később már nem is fog rá emlékezni
hogy valaha lett is volna akarata és éppen ezért a szükséges keménységnek sem lesznek káros következményei. Tehát rögtön a kezdet kezdetén szavakkal és tettekkel jelezniük kell, hogy alá kell vetnie magát szülei akaratának. Az engedelmesség abból áll, hogy a gyermek 1. szívesen megteszi, amit parancsolnak neki, 2. szívesen lemond arról, amit megtiltanak neki és 3. a rá vonatkozó előírásokkal elégedett.”(J. Sulzer, 1748.)
Bár a nevelők rémisztő hatalomvágya a későbbi nevelési könyvekben sokkal rejtettebben mutatkozik meg, a szerző fájdalmas tükröt tart elénk, amikor kijelenti, hogy „a bántalmazások valódi, öntudatlan motívuma nem változik:
A szülők azért a hatalomért harcolnak gyermeküknél, melyet saját szüleiknél vesztettek el
Az első évek fenyegetettségét, amire nem emlékezhetnek, saját gyermeküknél élik át először és csak nála, a gyengébbnél védekeznek gyakran nagyon erőteljesen. Erre szolgál a sok máig, érvényes racionalizálás. Bár a szülők mindig belső okokból bántalmazzák gyermeküket, társadalmunk egyetért abban, hogy ez a bánásmód jót tesz a gyermeknek … annak ellenére, hogy ez minden pszichológiai tapasztalatnak ellentmond, mégis generációról generációra továbbadjuk.”
Pedig a gyermekkor káros következményei nemcsak a felnőtt gyermeket, családját, gyermekeit(!), környezetét, munkahelyét, hanem az egész társadalmat is súlyosan és alapjaiban veszélyeztetik. Mert ahogyan a szerző megfogalmazza, „a neurotikus vagy pszichotikus állapot nem a reális (valóságos, megtörtént) frusztráció egyenes következménye, hanem a traumák elfojtásának kifejeződése. Ha a gyermeket úgy kell nevelni, hogy ne tudjon róla, mit követnek el vele szemben, mitől fosztják meg, mit veszít, e nevelés nélkül ki volna és egyáltalán kicsoda ő maga, akkor felnőtt emberként intelligencia szintjétől függetlenül a másik ember akaratát úgy fogja megélni, mintha az a sajátja volna és bele fog betegedni. Ha viszont a gyermek akár éhezést, menekülést, bombatámadásokat (vagy más traumákat) él át, de úgy, hogy szülei önálló személyiségként komolyan veszik és respektálják, akkor nem fog bele betegedni, sőt meglesz az esélye, hogy tudatos emlékei maradjanak ezekről az eseményekről és ezáltal belső világa gazdagodjék.”
Nevelni vagy nem nevelni: az itt a kérdés!
Miller szerint ez nem azt jelenti, hogy „a gyermek teljesen vadon is fel túl nőni, kibontakozásához szüksége van arra, hogy gondozói tiszteletben tartsák, toleranciát mutassanak érzéseivel szemben, érzékenyek legyenek szükségletei és sérelmei iránt, szüksége van arra, hogy szülei valóságos és hiteles emberek legyenek, akiknek saját szabadsága – és nem nevelési megfontolások – a gyermeknek természetes határt szab.”
Az Alice Miller által körbejártak szerint tehát, ha értek bennünket gyermekként bántások a szüleink részéről (és kit nem?), akkor
Döntés előtt állunk
Vagy őszintén felvállaljuk a „negatív” érzéseinket, haragunkat, fájdalmunkat, félelmünket, amivel akár szüleinket, családunkat, környezetünket is megbánthatjuk, vagy mindezt elnyomva a nálunk gyengébbeket, a gyerekeinket bántjuk, sőt nyomorítjuk meg – így támogatva ezt az erkölcsnek, jómodornak, parancsolatnak, nevelésnek álcázott érzelmi környezetszennyezést, amivel önmagunkat pusztítjuk el.
„Lehetetlenség egyszerre igazat mondani és senkit sem megsérteni, hazugság nélkül hálát mutatni, ha nem érezzük a hálát, a szülők kegyetlenségét nem venni észre és autonóm, kritikus emberé válni.” figyelmeztet Miller, és magam is úgy hiszem, ha nem halljuk meg minél többen szavait, nem tudunk valódi társadalmi változásokat előidézni. Mert valódi önmagunk megtalálása, (újra)felfedezése, a tényleges eseményekkel való szembenézés és őszinte érzéseink megélése nélkül minden a világ, a társadalom megváltoztatására tett kísérletünk hiteltelen és hasztalan próbálkozás marad csupán.