Miután többször is félbeszakított a megbeszélés végén annyira megalázóan beszólt nekem Csilla, hogy azt hittem, ott helyben felrobbanok. És képzeld, meg sem tudtam védeni magam rendesen, rémes volt – hadarta Mónika köszönés helyett.
A legszörnyűbb az volt – folytatta megállíthatatlanul –, hogy hiába voltunk ott többen, senki nem szólt semmit. Csak döbbent csöndben ültek és még csak azt sem tudom, hogy észrevették-e, hogy milyen végtelenül udvariatlan és lekezelő volt Csilla. Annyi lélekjelenlétem volt, hogy megkértem, igyekezzünk egymást tiszteletben tartva kommunikálni, de nem éreztem, hogy ez elég frappáns lett volna. Néhány perccel később udvariasan elköszöntem és hazamentem, de fel voltam dúlva. Haragudtam Csillára, hogy így viselkedett, a többiekre, hogy nem szóltak és magamra is, hogy még mindig nem tudom elég jól kezelni ezeket a helyzeteket.
Tudod, éveken át küzdöttem a haraggal – meredt maga elé Mónika elgondolkozva. Kezdetben olyan nagyon mélyre nyomtam el, hogy a létezéséről sem tudtam. Viselkedtem, jó pofát vágtam, de nem azért, mert szándékosan megjátszottam volna magam, nem. Többnyire egyáltalán nem éreztem haragot. Voltam helyette megfelelési kényszeres, igyekeztem minden elvárásnak megfelelni, szorongtam és később, azt hiszem a cigarettával is ezt a belső feszültséget vezettem le. De haragot csak ritkán éreztem, akkor viszont olyan dühként robbant ki belőlem, amitől magam is megrettentem és ami a vihar elültével mindent átható szégyennel töltött el.
Annak idején amikor nem vettem észre a verbális attrocitásokat, a lereagálatlan provokálások után megmagyarázhatatlan rosszkedv telepedett rám. A beszélgetéseink, a kérdéseid segítettek észrevenni a zaklatások és a szomorúságok közötti összefüggést. Elkezdtem megbarátkozni a haragommal és ahelyett, hogy elfojtottam volna, figyelni kezdtem rá, mert valóban csak akkor éreztem, ha valaki szóval, vagy tettel átlépte a határaimat. Megértettem, hogy a kapcsolataimban, az életemben a harag, és minden úgynevezett „rossz” érzés nagyon is fontos üzeneteket hordoz és ha jól kezelem őket, akkor óriási szerepük lehet abban, hogy a kapcsolataim és én is jobban működjek.
Hogy a „jó” és a „rossz” érzések tulajdonképpen olyanok a kapcsolatok dzsungelében, mint egy remek iránytű, baromi könnyű velük tájékozódni, eligazodni, ha le tudom olvasni a jeleket és persze megfelelő módon tudok lépéseket is tenni. Meg kellett tanulnom a rossz érzéseimet jól kezelni, és még jobban kommunikálni azokat. Az elején persze okozott galibákat, mert a haragom olyan volt, mint egy évtizedek óta elzárt dzsinn, aki egyszer csak kitört a palackjából. Ezt utólag is sajnálom, ma már máshogy csinálnám, de érdekes, jónéhány kapcsolatom túlélte ezeket a viharokat is.
Volt idő, amikor úgy éreztem, hogy sosem jutok a végére, és útközben is sokan próbáltak rábeszélni, hogy bocsássak meg, felejtsek, sőt ne is akarjak emlékezni, lépjek túl, engedjem el és emelkedjek felül. Bizisten próbáltam. De ha őszinte akartam lenni magamhoz – és egyre inkább az akartam, nos akkor egyre inkább megengedtem magamnak, hogy azt érezzem, amit.
Lassan-lassan megtanultam uralni a rossz érzéseimet, már észrevettem, ha megjelentek és nem is kukultam meg, de nem is törtem ki, mint a Vezúv. Azért volt még, hogy csak napokkal később jutott eszembe, hogy mit kellett volna tennem, vagy mondanom. Aztán ezek a napok apránként órákká olvadtak és már egyre többször az adott szituációban tudtam higgadtan, és határozottan válaszolni. Meglepő felfedezés volt, hogy korábban nem csak a beszólások miatt nőtt bennem a feszültség, hanem leginkább mert mindegy, hogy viccesen vagy komolyan, asszertíven, vagy kevésbé, de egyáltalán nem védtem meg magam, ugyanúgy, ahogy a szüleim sem gyerekkoromban.
Sokat segített, amit az asszertiviásról, a kommunikációról tanultam, mert lett egy kis készletem, amit a necces helyzetekben is elő tudtam venni, és amivel meg tudtam zabolázni a kitörni készülő haragomat és így egyre magabiztosabb, de ugyanakkor nyugodtabb és udvariasabb is lettem.
De a manipulatív játszmázás azért még többször kifogott rajtam és ez most így volt Csillával is – tért vissza hirtelen Mónika az eredeti történethez. Különös, hogy nem személyes konfliktus volt közöttünk, valójában annyi történt, hogy hónapok óta minden projekttel kapcsolatos felvetésemet Csilla süllyesztőbe tette, elhalasztotta, negligálta miközben azt mondta, hogy milyen szuper ötlet. Ez másoknak is feltűnt, de azért olyan megfoghatatlan volt az egész, mert Csilla mást mondott a szavaival és mást kommunikált szavak nélkül, ha érted mire gondolok. Persze nem csak velem viselkedett így, ezért kimondva, kimondatlanul mindenki tartott Csillától, senki nem mert vele nyílt vitába szállni.
Szóval a meeting utáni estén feldúlva még azon agyaltam, hogy megkérlek, taníts meg, hogyan tudok beszólni, hogy legközelebb, ha így megbánt, akkor jól vissza tudjak szólni. Aztán rájöttem, hogy ez nem fog menni. Egyrészt, mert nincs is érzékem, tapasztalatom, rutinom ebben, de legfőképp azért, mert nincs is kedvem hozzá. De akkor, hogy a frászba tudok megszabadulni ettől a rossz érzéstől, egyre csak rágtam magam a dolgon, hogy mit kellett volna tennem, mondanom, és hogy mit képzel Csilla, és hogy a többiek miért nem tettek semmit. Pörögtek a gondolataim körbe-körbe, mind malac farkán a sztaniol, de sehogy sem lett jobb.
Aztán egyszer csak bevillant!
Ezt a sok haragot mind-mind becsatornázom abba, hogy megcsinálom ezt a nyűves projektet, amit Csilla lassan, szinte észrevétlenül, de módszeresen tönkre akart tenni.
Abban a szent pillanatban, amikor meghoztam a döntést, hogy ezt a felgyülemlett energiát, amit most haragként élek meg, arra fogom használni, hogy létrehozzak valamit, elillant ez az indulat, és helyette egy kövér adrenalin fröccsel beindultak a gondolataim, hogy másnap reggel melyik munkatársamnak mit írok, mondok, hogyan fogom ezt a halottnak hitt projektet csak azért is feltámasztani, még ha Csillát meg is üti a guta. A haragból a másodperc töredéke alatt lelkesedés és elszántság lett, no jó, egy enyhe kis bosszúval fűszerezve. Majd teljes béke és nyugalom szállt meg, édesdeden elaludtam, másnap pedig megkezdődött a munka.
Magam is alig hiszem el, mert erről a projektről már mindenki, többek közt én is lemondtam, hogy alig 2 hét alatt a munkatársaim segítségével feltámasztottam poraiból. Az ügyfél repes az örömtől, a lelkes kollegák élvezik a lendületes munkát, én meg büszke vagyok és iszonyú hálás Csillának, aki nyilván teljesen akaratlanul, de valami nagyon lényegesre tanított meg.
Nem akarok már megtanulni játszmázni, mert megtapasztaltam, hogyha a haragot nem tudom arra használni, hogy megvédjem magam, vagy másokat, akkor azért tenni, teremteni, vagy épp rombolni még nagyon is tudhatok vele. És ez elképesztően felszabadító, szinte már alig várom, hogy valaki froclizzon velem, hátha abból is kisül valami frenetikus. Amíg elfojtottam, legtöbbször kontrollálatlanul és aránytalanul tört ki a dühöm, amióta elfogadtam, megismertem, megszelídítettem és megbékéltem a haragommal, azóta gördülékenyebben működnek a kapcsolataim és én is harmonikusabban működöm bennük. Már csak azt sajnálom, hogy évtizedeken át nem használtam ilyen jól a megszelídített haragomat.
Tudod, az a legbizarrabb, hogy ha Csilla nem szól be azon a bizonyos meetingen, akkor soha, de soha nem toltam volna bele ennyi energiát ebbe az egészbe. Spiri körökben erre mondanák, hogy micsoda transzformáció. És ez esetben teljesen egyet is értenék velük.
Ha szeretnéd átlátni a kommunikációs helyzetekben megjelenő rejtett manipulációt, bántalmazást, ha van kedved megismerkedni az asszertív és egyéb kommunikációs stílusokkal és ha szívesen be is gyakorolnád ezeket, akkor küldj egy e-mailt a birogabriella@inspirator.hu címre és elküldöm a Tudatos kommunikátor 2×1 napos tanfolyammal kapcsolatos a részletes információkat.