“Vasárnap van, és egy csoport nevében nemet mondok a kérésére. Szerda van, eljön hozzám és támad jogtalanul, váratlanul, erőszakosan és kegyetlenül. Szerinte “őszintén” és “barátilag”.
2 órán át a saját otthonomban. Emelt hangú számonkérés, folyamatos minősítés és kiabálás. “Milyen ember vagy Te?” “Hogy tehetted ezt?” “Tőled ilyet nem vártam volna!” Próbálom elmagyarázni, nem minősítek, nem kiabálok, fogy az erőm. Kifejezem, hogy ez nekem olyan, mint egy keresztre feszítés, a válasz: “Örülj neki, ha fájdalmat okozok, mert egy jó barát, ilyen!”
Sokkol.
Ez nem érzelemkifejezés, ez szóbeli bántalmazás.
Betelik a pohár, elfogy a toleranciám, határokat húzok, nem támadok vissza, csak szomorúan kilépek egy csoportból és egy konfliktus kerekedik belőle.
Mit reagál a környezet? Megpróbálnak értelmet adni ennek a dolognak: megmagyarázzák, elsikamikálják, ki ezért, ki azért. Megpróbálják elfelejteni, békésen továbbélni, továbblépni, ahogy eddig minden ilyen esetben…
“Majd az idő megoldja”, “sokat tanulhatsz belőle”, “azért biztos, egy kicsit igaza volt”, “ne legyél ilyen szigorú”, “ő már csak ilyen”, “engedjük(!) el”, “biztos másra haragszik, csak épp te voltál ott”, “miért kell drámázni”, “csalódtam benned, amiért így reagálsz”, “ne fokozd a feszültséget”.
Ha a gyereked barátja, aki nem fért be a focicsapatba feljönne hozzátok és órákon át így szídná a fiadat, akkor is ezeket mondanád neki? T é n y l e g e z t m o n d a n á d?
Ilyen a világunk
És ez az oka, hogy az erőszak és a kegyetlenség, a másik földbe döngölése újra és újra elfogadott módszerré válik. Farkastörvények, győzzön az erősebb, hangosabb, kitartóbb. Én elfáradtam. Belefáradtam. Szarul vagyok. Jogosan.
Ami bent, az kint, ami kicsiben, a magánéletben, ugyanígy történik a nagyvilágban.
Ez a béke ára?
Tényleg ez a béke ára?”
A fenti írást egy olvasó küldte, a saját tapasztalatáról osztotta meg érzéseit, gondolatait. Írásának közlése az engedélyével történt.