Manapság szinte hála, megbocsátás és elfogadás cunamiban élünk, mindenhonnan ömlik az elfogadás fontosságának hangsúlyozása. Ám jó tudnunk, hogy ez a hozzáállás is lehet káros, ha nem megfelelő helyen, időben vagy személlyel alkalmazzuk, vagy túlzott méreteket ölt. Dr. Bánki György A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról című művében is említi, hogy a romboló kapcsolatokhoz mindig szükség van az áldozat közreműködésére is. Az egyik áldozattípust, az empatát az jellemzi, hogy szélsőségesen, akár a saját határainak elvesztése, feladása árán is együttérző másokkal. Ám az, aki önnön határairól, érzéseiről, igényeiről – a hőn áhított szeretet érdekében – lemond, semmivel sem áll közelebb az egészséges életszemlélethez és viselkedéshez, mint az, aki mindenkin átgázol.

A jó dolgokat is lehet rosszul használni

Bármit, így a megbocsátást vagy pozitív gondolkozást is lehet rosszul használni, főként ha arra használjuk, hogy ne kelljen szembesülni, és megküzdeni az olykor zord valósággal. Ez az elkerülés sajnos kanyargós tévutakra vezethet és komoly árat fizethetünk érte. Bevallom volt idő, amikor magam is úgy gondoltam, hogy a különféle technikák és módszerek következtében majd eltűnnek az életemből a kellemetlen helyzetek, emberek. Visszatekintve látom, hogy azért menekültem a fájdalmas valóságtól, mert egyrészt nem voltam tudatában, hogy pontosan mi zajlik, másrészt nem rendelkeztem megfelelő stratégiákkal, eszközökkel ezek kezelésére. 

Bár jó 25 éve olvasok pszichológiai, önismereti témájú könyveket, néhány évvel ezelőttig valahogy elkerültek a szóbeli és a lelki bántalmazással kapcsolatos információk. Döbbenten vetettem bele magam a szakirodalomba és szó szerint fájdalmas volt a felismerés, hogy milyen elképesztő méreteket ölt ez a rejtett és éppen ezért nehezen felderíthető erőszak. A fizikai agresszió nyilvánvalóan káros és romboló, de az az „előnye”, hogy többnyire nyoma van annak, hogy megtörtént. A verbális, vagy lelki bántalmazás sokszor nehezen felismerhető és éppen ezért rendkívül káros tud lenni. Ám sajnos amennyire láthatatlan, éppen annyira gyakori erőszak fajta. Mert attól még, hogy nincsenek külsérelmi nyomok, attól még, hogy nem vagy csak nehezen bizonyítható, a lelki, szóbeli bántalmazás is erőszak.

Ahogy elmélyedtem a témában szíven ütött, hogy milyen gyakori ez a jelenség, miközben az áldozatok többnyire nem is sejtik, mitől érzik magukat kellemetlenül a másik társaságában. Azzal is szembesülnöm kellett, hogy akaratomon kívül előfordult, hogy én is bántalmaztam másokat. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a szóbeli bántalmazás egy olyan kommunikációs vírus, amivel újra és újra – többnyire teljesen tudattalanul – felülfertőzzük magunkat és egymást.

Annyira sajnállak – vagy mégsem?

Hogy egy példát mondjak, Kata barátnőm a minap mesélte, hogy ismerőse egy rövid beszélgetés során vagy öt alkalommal megjegyzete, hogy mennyire sajnálja őt, mert látszik rajta, milyen fáradt. Mikor megemlítettem, hogy ez bizony szóbeli bántalmazás, nagyon meglepődött. Mivel a sajnálat szó szerepelt a megjegyzésben, akár együttérzést is feltételezhetnénk. Talán, ha egyszer elmondja a kedves ismerős, még rendben is lenne, bár akkor is kérdéses, hogy vajon valódi segítséget jelentett volna-e Kata számára. Ám a többszöri ismételgetés azt az érzést ültette el, vagy erősítette fel Katában, hogy nagyon rosszul néz ki és ettől nyilvánvalóan gyengébb, bizonytalanabb lett. A bántalmazó célja a másik feletti hatalom megszerzése, még akkor is, ha ezzel egyáltalán nincs tisztában. Bár pünkösdi királyság ez, mert az ilyen jellegű energia „lopások” csupán átmeneti enyhülést hoznak a bántalmazó számára, a mások fölötti hatalom érzete sajnos bevett módszer kellemetlen tüneteink enyhítésére. Káros és kóros viselkedés, aminek a hátterében sérülés húzódik, de végülis teljesen mindegy, mi áll a hátterében – a bántalmazást felismerni és határokat húzni csak az tud, akit ilyen ér. Kivéve, ha gyerek, akkor ugyanis arra a felnőttre hárul ez a feladat, aki tud a bántalmazásról. Tehát, ha apu (verbálisan) bántalmazta mondjuk a feleségét és a gyerekeket, de anyu ezt hagyta, akkor anyu maga is bántalmazó, mert a gyerekeit nem védte meg a közvetett vagy közvetlen erőszaktól.

A felnőtt “áldozat” lehetősége és egyben felelőssége is, hogy megvédje magát végső esetben akár a kapcsolat megszakítása árán is. Az meg a bántalmazóé, hogy hajlandó-e abbahagyni, amit csinál, még akkor is, ha esetleg hosszú terápia szükségeltetik hozzá. 

Honnan tudhatod, hogy verbálisan, vagy lelkileg bántalmaz-e valaki?

Tudni is lehet, ha ismered a bántalmazó technikákat, de legegyszerűbb úgy felismerni, hogy érzed. Megfigyelheted, hogyan érzed magad azt követően, hogy valakivel találkoztál, beszéltél, leveleztél. Egy tápláló kapcsolatban optimális esetben mindketten legalább olyan jól, vagy még jobban vagytok, mint előtte. Ám ha te rendszeresen rosszabbul, lelombozottan, energiavesztetten, míg partnered láthatóan és érezhetően jobban, mondhatni nyeregben érzi magát a találkozásokat követően, talán ideje gyanakodni, nincs-e valami turpisság a háttérben. Fontos megemlíteni, hogy a nem csak a sértegetés és a hibáztatás, hanem a titkolódzás, az ellenkezés, a leértékelés, a tagadás, az ítélkezés, a lekicsinylés és az elfelejtés is verbális agresszió. Érdemes megvizsgálni a kapcsolatainkat ebből a szempontból, mert nagyon sok életerő folyhat el ezeken keresztül észrevétlenül. 

Amikor a pozitív szemléletbe menekültem a valóság elől ahelyett, hogy felismertem és megfelelőképpen kezeltem volna azt, teljesen tudattalanul tettem. Persze nem érdemes átesni a ló túloldalára – nem az a cél, hogy a világban öncélúan a negatívumot keressük, de ha találkozunk vele, érdemes megtanulni a helyén kezelni. Ebben egyik leghatékonyabb eszközünk az őszinteség, első lépésben kapcsolatainkkal kapcsolatban is javallott önmagunkkal annak lenni legalább. Ne vigyük túlzásba az együttérzést, az okok kutatását, a jósolgatást, hogy ki, mit, miért tesz! A lélek világában éppúgy érdemes az arany középút igazságát szem előtt tartani, akár csak táplálkozásunkban, pénzügyeinkben, kapcsolatainkban és életünk valamennyi területén. 

Cselekedni a te felelősséged! 

A csodavárás gyermekkorunk sajátja, de előfordul, hogy bizony felnőttként is arra vágyunk, hogy egy szerencsés bolygóállás, a karma, az angyalok, vagy valaki más megoldja a problémáinkat. Márpedig feladataink, kihívásaink arra várnak, hogy mi magunk kezünkkel, lábunkkal, szájunkkal téve, cselekedve, beszélve, leírva, kommunikálva megoldjuk ezeket. Mert csodák igenis léteznek, de csakis akkor, ha mi magunk megteremtjük, véghezvisszük azokat.  Valamennyiünk legmagasabbrendű célja a fejlődés, amit életünkkel, tetteinken keresztül valósítunk meg. Szóval teljesen mindegy, hogy bántalmazó vagy-e , vagy áldozat, csak és kizárólag te tudsz rajta változtatni. Mert ha tényleg mindent megoldhatnánk varázsmódszerekkel, hogyan is tanulhatnánk meg tudatosan dönteni, kommunikálni, cselekedni, élni? 

A bántalmazáshoz éppen úgy szükséges az agresszor, mint az áldozat.  Sokszor az áldozatiság mögött egy hasonlóan romboló gyermekkori minta lappang, ennek felderítése és az ebből való kigyógyulás éppen úgy időigényes feladat, terápia lehet, akárcsak a bántalmazóé. De a bántalmazó játszmából csak úgy tudunk győztesen kikerülni, ha bele sem megyünk, ha megfelelő módon határokat húzunk és nem hagyjuk magunkat sem bántalmazóvá, sem áldozattá válni. Hosszú út, szép kihívás, talán egy élet is kevés hozzá, de elkezdeni már ma lehet.

Állítsuk meg ezt a verbális vírust, mert ahogy a címben is írtam, mérgező környezetben sem fejlődni, sem gyógyulni nem lehet. Márpedig a világnak gyógyulásra van szüksége, így ez a mi felelősségünk és ezt bizony érdemes komolyan vennünk. 

Hozzászólások

Share This