A bántalmazottak 22-es csapdája a dilemma, hogy a bántalmazó vajon gyárilag ilyen-e és tényleg képtelen megváltozni vagy csak sérült, beteg és segítségre, szeretetre van-e szüksége. Egyik vagy a másik bizonyítása szorosan korrelál a bántalmazó aktuális viselkedésével. Ha épp kedves partnerünk, anyánk, apánk, anyósunk, apósunk, főnökünk, akkor hajlunk a „na ugye, hogy meg tud változni, csak sérült és egy kis szeretetre van szükségé”-re, ha meg épp intenzív fájdalom ér bennünket, akkor nyomban démonizáljuk, gonosznak látjuk. Ez a kognitív libikóka eléggé fárasztó, sőt kimerítő. Mert a két értelmezési véglet pontosan mutatja a mögöttük megbújó intenzív, de ugyanakkor ellentétes érzéseket is. Ezért aztán hol imádjuk társunkat, hol gyűlöljük – szélsőséges, borderline működés nem vitás. (Persze arról se feledkezzünk meg, hogy érzelmi kilengéseink és partnerünk viselkedése között szoros összefüggés van.)
De hiába kimerítő, sokszor jó ideig mégiscsak csapdában, szinte fogságban tartja az áldozatot ez a kapcsolati, értelmi, érzelmi libikóka. De vajon miért van ez? Miért ilyen mágikus sokszor a bántalmazó kapcsolatokhoz való a kötődés? És vajon mi lehet a legerősebb kötőerő?
Ha most a szeretetet vágtad rá gondolatban, akkor bingó, igazam van, hogy a többség ezt hiszi, mert talán ezt halljuk legtöbbet. De nem igaz, mert
A szeretet nem köt meg, hanem szabaddá és nyitottá tesz
Ezt a pszichológia biztonságos kötődésnek hívja. Az így kötődő gyerek anyja jelenlétében bátran és szabadon indul el felfedezni a világot, el mer távolodni tőle, mert tudja, megtapasztalta, hogy veszélyhelyzet esetén számíthat anyja segítségére. Az a szerencsés, mondhatni kiválasztott, aki így nő fel, önmagába építi ezt a biztonságot, és így lesz kezdeményező, magabiztos és egézséges kihívásokat vállaló felnőtt. Többségünk azonban ugynevezett nem biztonságos – elkerülő, ambivalens vagy dezorganizált – kötődéssel tudott az anyjához kapcsolódni. Ilyenkor a gyerek nem érzi az anyját biztonságos háttérnek, hiába van jelen a szülő, a gyermek nem indul felfedezni a világot, magyarul ott marad az anyja mellett. Hány patológiás, bántalmazó szülő-gyerek kapcsolatot látni, amikor a már réges-rég felnőtt ott marad a szülője mellett érzelmileg, vagy akár fizikailag is. Sokan egy egész életet is leélnek érzelmi nyomorban sokszor a saját párkapcsolatról, vagy családról is lemondva – titokban, öntudatlanul remélve, hátha előbb utóbb megváltozik a szülő és végre szeretni fogja őt. Másrészt félve, hogy máshol sem lesz jobb. És ezen az alapon már érthető, sőt logikus, hogy a
A legerősebb kötelék a bizonytalanság
A toxikus kapcsolatokban is ugyanaz a bizonytalanság köti, szegezi oda az áldozatot a bántalmazóhoz, mint a nem biztonságosan kötődő gyermeket az anyjához. Minden kapcsolatban van jó és rossz is, egyikünk sem angyal. Ezzel nincs is baj. A kérdés a mérték! A toxikus kapcsolatokban is van jó, ez biztos. Minden bántalmazó nagyon figyel arra, hogy ne feszítse túl a húrt, adjon – kénye kedve szerint értékeset is, hogy még benne tartsa áldozatát a libikókában és így a kapcsolatban. A “kénye kedve” fontos szempont, lényeges, hogy kiszámíthatatlan legyen, épp hogyan reagál, mert ezzel is csak nő a bizonytalanság, és mint tudjuk, nagyobb bizonytalanság, nagyobb kötőerő. Egészen addig, míg az áldozat fel nem ébred végre balul sikerült Csipkerózsika-álmából. Ez lassú folyamat, és (túl) sokszor meg sem történik.
Miért akarjuk tudni, hogy miért bánt a másik?
A kérdésben a hangsúly a „tudni”-n van. Amikor ugyanis nem hiszünk a saját érzéseinknek, sőt nem is érezzük őket akár, amikor „leszakadunk”, eltávolodunk magunktól (gyökere persze hogy a gyerekkorban van), akkor (jó és rossz) érzéseink nélkül, tehát belső iránytű hiányában a világban, pontosabban a kapcsolatainkban való eligazodást fejben, kognitíve próbáljuk meg megoldani. Ezért van az, hogy állandóan megérteni akarjuk a világot és a másikat, és részben ez az oka, hogy állandóan azt kérdezgetjük, hogy “de miért csinálja ezt Ercsi, Fercsi, Kata, Klára velem”.
Pedig szerintem a kérdés, hogy a bántalmazó gonosz-e, vagy beteg, megoldhatatlan rejtély, talán soha meg nem válaszolható talány. Éppen ezért jó mélyen bele is lehet csavarodni ebbe a kérdéskörbe, örök bizonytalanságban tartva magunkat. Magam is hosszú évekig vívódtam több kapcsolatomban ezzel, mígnem az alábbi felismeréssel vágtam át ezt a gordiuszi csomót, és egyúttal vágtam ki magam ezekből a mérgező kapcsolatokból.
Ha valaki bántóan viselkedik és nem hajlandó meghallgatni, megérteni, hogy mit okoz nekem és egyúttal nem változtat a viselkedésén, akkor mindegy, hogy beteg-e, vagy gonosz, nem tűröm el.
Az írás a MyMirror (www.mymirror.hu) magazin oldalán jelent meg.