Miközben úgy tűnik, politikai téren – az elmúlt több ezer évhez képest (!) – egyre érzékenyebben tudatosítjuk az antidemokratikus tendenciákat, jó szokásomhoz híven hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy az autokrácia nem szakma-, vagy életterület-specifikus. Nem is sejtjük, hány és hány kapcsolatunkban és milyen nyílt, vagy rejtett formában van jelen a káros és kórós hatalomátvétel. Ám amíg nem ismerjük fel hétköznapi zsarnokságainkat, addig tenni sem tudunk azért, hogy lehetőség szerint egyre több kapcsolatunk működjön egymás határait kölcsönösen tiszteletben tartva.
Diktátoraink velünk élnek – a családunkban, a párkapcsolatunkban, a munkahelyünkön, az iskolában, az autószerelőnél, az orvosnál, a barátságainkban, üzleti kapcsolatainkban is akár. Az ilyen kapcsolat nem egyenrangú, aki a fölérendelt (helyzetben érzi magát) úgy veszi át az irányítást, hogy az ő hatalmi pozíciója mindenáron fennmaradjon. A diktátor ugyanis nem szereti a hatalmat, hanem konkrétan abból táplálkozik.
3 dolog, ami minden diktatúrában van:
- egy vagy több karizmatikus diktátor (minél kevesebb, annál durvább a zsarnokság)
- ellenség (minél több, annál keményebb a kontrol)
- ideológia, ami bizonyos „hagyományokra” hivatkozik (szinte mindig szöges ellentétben áll azzal, ahogyan a diktatúra működik – a fasizmus a 69 milliós német nép nemzeti újjászületését hirdette meg, és közben legalább 75 millió ember halt meg emiatt)
3 dolog, ami egyik diktatúrában sincs:
- őszinte és szabad véleménynyilvánítás (olyan ügyekben, ami az rendszer fennmaradását ideológiailag fenntartja, pl. az SS-nél nem lehetett kiállni a haláltáborok ellen, de ugyanez a dinamika van jelen, ha a családnak/párodnak/gyerekednek, stb. nem mondhatsz büntetlenül nemet)
- önállóság és függetlenség (jogi, pénzügyi, ideológiai, vallási, érzelmi, fizikai – lsd terror)
- kiszámíthatóság és biztonság (a félelem a szükséges érzelmi üzemanyag, azért kellenek mindig új ellenségek, tervek, projektek, mert különben a „fix” félelemhez hozzászokott elnyomottak nehezebben irányíthatóak)
A diktátor nem feltétlenül politikai hatalomra törekszik, hanem bárminemű hatalomra. Ez lehet gazdasági, érzelmi, szellemi, társadalmi, tudományos és fizikai hatalom egyaránt. És minél kórósabb a diktátor személyisége, a hatalmat annál több területre és/vagy annál nagyobb csoportra akarja kiterjeszteni.
Mindnyájan voltunk zsarnokok, csak azután – jó esetben – tovább fejlődtünk
Mert aki diktátor, mindig beteg, vagy fogalmazzunk úgy, elakadt a fejlődésében. Csecsemőként anyáink diktátorai vagyunk, az életben maradáshoz arra van szükségünk, hogy anyánk saját magát háttérbe szorítva kiszolgálja igényeinket. Ha ez nem (jól) történik meg, két módon kompenzálhatjuk, vagy zsarnokoskodunk, hogy megóvjuk magunkat a további sérüléstől, vagy lemondunk magunkról és hagyjuk magukat újra és újra kiszolgáltatott áldozattá válni. Ám mini diktátorságunk, vagy áldozatiságunk megfelelő szülői gondoskodás révén a felnövekedésünk során lassan elkopik.
Fel kell nőnünk a demokráciához
csak így leszünk képesek érzelmileg felnőtté válva egyenrangú, kölcsönösen éltető kapcsolatokat kialakítani és működtetni. Szerencsés, ám ritka esetben. Onnan tudhatjuk, hogy ez sajnos ritka, ha körbenézünk vallási, egészségügyi, oktatási és politikai intézményeinkben, vagy akár privát kapcsolatainkban uralkodó hierarchiákon.
A zsarnok… – írás közben véletlen felcseréltem a kezdőbetűket, így adva módot egyrészt a tudatalattim felszínre bukkanásának, másrészt egy kiadós nevetésnek. No, tehát a zsarnok elakadt fejlődése egy pontján és valójában segítségre szorulna, hogy meggyógyíthassa azokat a sérüléseit, amik miatt a mások fölötti kontrol az egyetlen mód arra, hogy valamelyest biztonságban érezhesse magát. Ám az önkényúr és tegyük hozzá, a környezetében élők drámája, hogy a diktátor nem a sérülése meggyógyításának irányába tesz lépéseket, hanem mint minden függőség esetében a (hatalom)adagjának emelésével próbálja meg enyhíteni belső feszültségét.
Ezért nem lehet eleget lopni, harácsolni, elég like-olót, hívet, feliratkozót, rajongót, címet, katonát, területet szerezni. Mert ezek sosem gyógyítják be az alapsérülést, csupán elfedik azt. Ahogyan a füves cigi, az alkohol, a nyugtató, vagy munkamánia nem gyógyít, csupán rövidebb-hosszabb időre tünetet enyhít – úgy
Egyetlen diktátor sem lett még soha jobban a hatalomtól!
A környezete viszont enyhén szólva rosszabbul lesz. De innentől ez már a mi felelősségünk is. Azért ugyanis, mert a diktátor azért uralkodhat rajtunk és környezetén, mert hagyjuk. Mert nem szólunk, nem állunk ki, félünk le- és elválni, mindenáron fenn akarjuk tartani a „jó kapcsolatot”. Modernkori diktátoraink nem beleszülettek kártékony szerepükbe, hanem fokról fokra, pozícióról pozícióra mi segítettük őket oda. Hol aktívan, hol pedig csak úgy, hogy nem szóltunk, nem tettünk semmit, amikor még lehetett volna.
Hogy miért? Erre két okunk van. Egyrészt,
Lehetünk az önkény haszonélvezői
A diktátor felvállalja az irányítást, és ez lehet kényelmes. Nem mellesleg az őt hajtó hatalomvágy bennünket is elröpíthet sosem remélt és meg sem érdemelt magasságokba. Kaphatunk pénzt, ismertséget, érzelmi biztonságot, az odatartozás élményét, tudást, kitűntetést és némi hatalommorzsát is akár. Ezeknek persze mindig megvan az ára, ezt azért sose feledjük!
Másfelől ha
Az elnyomás családi hagyomány
akkor egészen addig, amíg ezekkel szembe nem nézünk, konkrétan vakok vagyunk rá. Ha nem láthatjuk meg apuban az autokratát, akkor hogyan is tudnánk ezt észrevenni a főorvos úrban. Ilyenkor úgy válunk az önkény áldozatává, hogy talán öntudatlanul, de lemondunk (rossz) érzéseinkről a béke, vagy a szokás kedvéért. Sőt, elnyomott haragunkat arra (a csoportra) irányítjuk, akit a diktátor ellenségnek kiállt ki. Így gyűlölünk embereket, csoportokat, akikkel soha életünkben semmilyen kapcsolatunk sem volt. Ennek hátterében gyakran az alacsony önértékelés áll. Ezért is kártékony az a „hagyomány”, hogy a romboló családot és a mérgező szülőket is úgy kell elfogadni, ahogy vannak. Mert ha anélkül akarunk érzelmi értelemben felnőni, hogy végignéznénk és végigélnénk(!) saját szemüvegünkön keresztül a múlt történéseit, akkor sohasem leszünk képesek kigyógyulni beteges kapcsolódásainkból. Akkor még több ezer évig szükségünk lesz erőskezű vezetőkre, mert mi magunk nem nőttünk fel a demokratikus kapcsolódáshoz.
Ha belátjuk, hogy mi magunk járulunk hozzá a diktatúrákhoz, akkor nagyon fontos következtetést kell levonnunk. Azt ugyanis, hogy beszariságunkat nem feddhetjük el azzal, hogy sajnáljuk az agresszorokat (szegény papa már csak ilyen) vagy hivatkozunk a mindenkivel jóban „kell” lenni szlogenre.
Álszentség ünnepelni a 48-as és az 56-os hősöket, Martin Luther Kinget, Gandhit, Buddhát, Jézust és közben szembeköpni őket és magunkat azzal, hogy nem merünk ki- és beleállni a saját – hála istennek – nem háborús és nem életveszélyes – igazságainkba, urambocsá harcainkba.