Feldmár Andrástól, a Kanadában élő magyar származású pszichoterapeutától hallottam és igaznak találtam, hogy a nyelven, a beszéden keresztül mennyire hipnotizálhatók vagyunk. Elhiszünk sokszor ismételt gondolatokat, használunk divatos szavakat, anélkül, hogy megvizsgálnánk, belegondolnánk, jelentenek-e valóban bármit is – mondhatni ész nélkül követjük a divatot a szavainkban, beszédünkben, gondolkozásunkban is. Jó példa erre, hogy huszonéve szinte senki nem használta, ma meg szinte nincs is beszélgetés a „személyiség” szó nélkül. Volt már az „ego” a kötelező panel, amivel fitogtathatta bárki a szellemi, spirituális fölényét, de most trendibb lett a pszichológiai szakzsargon. 

Úgy beszélünk mások vagy a saját személyiségünkről, hogy komolyan elhisszük, létezik ilyen. Vajon mi történne, ha úgy néznénk erre a szóra, mint olyan fogalomra, koncepcióra, ami vagy lefedi a valóságot, vagy nem? Ha a személyiségünkbe betonozzuk bele egymást és magunkat, az mindig eltávolít. Másoktól és önmagunktól is. Ráadásul automatikusan ad egy világnézetet, miszerint én/te/ő ilyen, vagy olyan ember – hozott anyag, ami – kész passz – így van és volt és lesz. 

De mi van, ha nincs önismeret, csak azt lehet valamelyest megismerni, ami a te élettörténeted, azt lehet feltérképezni, hogy ki mit tett veled főként gyerekkorodban és ezen keresztül értheted meg azt, hogy miért úgy élsz, érzel, cselekszel, viselkedsz és gondolkozol, ahogyan?

És mi van, ha szinte mindent, amit magadról gondolsz (érzéseid, önképed, viselkedésed, gondolkozásod, beszéded) tág határok között meg is változtathatod akár? 

Valamennyien reflektív lények vagyunk, gyerekként csak és kizárólag abból tudjuk, hogy milyenek vagyunk, ahogyan egy-egy kapcsolatunkban velünk viselkednek, amit ránk, bennünk visszatükröz mások viselkedése. Túlélésünk érdekében anyánk, apánk, testvéreink, tanáraink, barátaink viselkedését dekódolva alkalmazkodunk és olyan viselkedési, érzelmi, cselekvési, gondolkozási rutinokat alakítunk ki, amelyekkel a lehető legoptimálisabb módon tudunk illeszkedni a környezethez, amivel túl tudjuk élni a gyerekkorunkat. 

A környezetünkhöz való alkalmazkodást talán a fa hasonlat mutatja a legjobban. Ha ugyanis úgy képzeljük el magunkat gyerekként, mint egy facsemetét, akkor elég világos, hogy 

Jó környezeten, jó kapcsolatokon kívül semmi másra nincs szükségünk!

Ha van elegendő napfény, eső, jó a talaj és a hőmérséklet, akkor csodálatos, hatalmas platánfává nő a csemete saját magától. Nem kell platániskolába mennie és platánönfejlesztő körökbe járnia, hogy legjobb önmagává váljon, kizárólag a környezetéből érkező hatások teszik őt olyanná, amilyen. Fény és víz nélkül, rossz talajban szinte minden csemete elpusztul, de legjobb esetben is csak „árnyéka” lesz önmaga legjobb verziójának. És velünk emberekkel ugyan miért lenne ez másképp? Bár környezetünk ránk is óriási hatással van, azonban a jó hír, hogy mi nem vagyunk fák, éppen ezért – nagyjából 16-18 éves korunktól – szépen odébb sétálhatunk, ha nem érezzük jól magunkat és kereshetünk, építhetünk éltetőbb közeget magunknak. 

Egyetlen tulajdonságunk, viselkedésünk sem igaz ránk mindig. Felnőttként is van, akivel könnyebb szót értened, mással szinte sosem sikerül, van, akivel nem esik nehezedre türelmesnek lenned, mással meg sokszor vagy ingerült. Mert minden kapcsolatunkban hatunk egymásra és ehhez képest másként is érzünk, viselkedünk akár. 

Ez lehetőségünk és egyben felelősségünk is, mert 

Amíg önsorsrontó, hazug, bántalmazó, korrupt vagy „csak” érzéketlen kapcsolatokban élünk, arra szavazunk, azt választjuk otthon, a közéletben, bárhol, addig azokat éltetjük

Ezzel egyébként azt sem segítjük, aki önsorsrontó/hazug/bántó/korrupt/érzéketlen módon viselkedik, mert honnan is tudhatná, hogy nincs rendben a viselkedése, ha ezt nem jelezzük neki. (Merthogy ugye reflektív lények vagyunk, remélhetően ő is.) Persze ahhoz, hogy elhagyjuk aszámunkrakártékony embereket, helyzeteket, szabadság kell és bátorság! 

És azért kell bátorság, mert a rossz érzéseinkről – főként a szüleinkkel (és bármely más autoritással, úm., tanárral, főnökkel, hatalmon lévőkkel) kapcsolatosakról őszintén beszélni, sőt tovább menve, egyáltalán őszintén beszélni nem túl támogatott. 

Gyerekkorunktól kezdve különféle okokból és szándékkal – de agyon szuggeráljuk egymást és magunkat. „Ez a gyerek kiköpött apja/anyja/nagyapja/nagyanyja!” „Tiszta hülye vagy(ok)!” „Soha semmit nem tudsz/ok befejezni.” „Türelmetlen vagy(ok)!” „Rendes, szófogadó kislány vagy!” Folyton folyvást aggatjuk magunkra és egymásra a címkéket, és ebben az a dráma, hogy közben el is hisszük, hogy ilyenek/olyanok vagyunk. Ebből olyan dogmák lesznek, amiket azután – rossz esetben egész életünkben meg sem kérdőjelezünk.

Akikkel élsz, olyanná válsz!

Ha a környezeted sokáig sugallja, hogy valamilyen vagy, akkor előbb-utóbb hajlamos is leszel olyanná válni, pontosabban úgy viselkedni. Sőt egy idő után belső monológjaidban te is ezt ismételgeted majd magadnak. Ha anyu, apu beléd hipnotizálja, hogy rossz/hülye/türelmetlen/rendes/szófogadó stb. vagy, akkor mint jó gyerek, feltehetően meg is valósítod és később is hűségesen ragaszkodsz majd ehhez az énképhez, viselkedéshez még akkor is, amikor szenvedsz miattuk. 

Szóval a (gyerekkori) környezeted elképesztő hatással van/volt arra, ahogyan viselkedsz, érzel, élsz, akinek ma ismered magad. Hogy át is érezd ennek a súlyát, képzeld el, 2 évesen kiderül rólad, hogy te vagy a dalai láma reinkarnációja és reggelente imára kulcsolt kézzel, mosolyogva és földre borulva tisztel mindenki körülötted és várja, hogy valami bölcset mondj. 

Gondolj csak bele, mennyire más életed lenne, mennyire mást hoztál volna ki magadból egy ilyen környezetben! 

Soha nem késő. Még megteremtheted a számodra legideálisabb környezetet!

Hozzászólások

Share This