Legnépszerűbb tömegsportunk a panaszkodás. Emberiségként túlélésünk egyik záloga, hogy a hibákat könnyebben vesszük észre és ezt akár előnyünkre is fordíthatnánk. Sőt, óva intenék bárkit a túlzásba vitt pozitív hozzáállástól, mert nem látva, fel nem mérve a veszélyeket könnyű elveszíteni a reálitásérzékünket, abból pedig cudar dolgok lehetnek. Ám ha már egyszer érezzük, látjuk a bajokat – pozitív nézőpontból – a megoldandó feladatokat, akkor mi a nyüves nyavalyáért nem teszünk ellene, vagy érte? Szembenézni a félelmekkel, bajokkal, családi titkokkal egyesek szerint félelmetes. Miért, cipelni azokat vidámabb? Köztudott, hogy amitől félünk, amit el akarunk kerülni, éppen annak a vonzásában élünk. Vajon miért van az, hogy még mindig több ember szenved, mint ahány valóban tesz azért, hogy jobban legyen testi, szellemi, lelki, anyagi értelemben egyaránt?
A szenvedésben is hűek vagyunk
A cikk provokatív, de sajnos nagyon is igaz címe Hellingertől származik, aki szerint a gyermeki lélek mágikusan kötődik a szüleihez, akkor érzi úgy, hogy szereti a szüleit, ha olyanná válik, úgy viselkedik, úgy érez, olyan sorsot követ, mint ők. És így akár a szenvedésben is hű hozzájuk. Gyermeki énünkben titokban az az elképzelés él, hogy akkor teszünk jót a szeretteinknek, ha szenvedünk és meghalunk értük, még akkor is, ha ők maguk már esetleg régen nem élnek. Ez mágikus elgondolás, ám egyúttal naiv is, mert az következik belőle, hogy nem is kell cselekednünk. Ha így érzünk, akkor átadjuk magunkat a sorsnak és elvárjuk, hogy a boldogtalanságunk teremjen megváltást és boldogságot. Erre persze – tegyük hozzá gyorsan – a katolikus kultúrkör is nagyban rásegít(ett). Ahol Jézus szenvedése a legfőbb példa és áldás, ott jól lenni bűn. De van hagyománya más kultúrákban, vallásokban is annak, hogy áldozatnak lenni kitüntetés, gondoljunk csak a japán kamikázékra, hogy a buddhizmusról ne is beszéljünk. Csak olyan (tömeg)vallást nem találni, ahol az egészséges, egyensúlyi, testi, lelki, szellemi jólét az üdvös. Vajh’ miért? Míg a szenvedés többnyire passzív, a megoldás mindig erőt és cselekvést igényel. A cselekvésnek pedig az a feltétele, hogy „elszakadunk attól az elképzeléstől, hogy szenvedéseinkből valamilyen megváltó erő keletkezne, és a világ felé fordulunk, elfogadva annak játékszabályait” – írja Thomas Schaffer az „Ami a lelket megbetegíti, és ami meggyógyítja” című könyvében.
Kifogás, gyávaság a neved
Hogy túl a családi mintán a szenvedés helyett miért nem cselekszünk, változtatunk? Mert gyávák vagyunk, úgy viselkedünk, akár egy tehetetlen gyermek. Elhagyni egy mintát, egy közösséget, egy családot mindenképpen bátorságot követel. Ilyenkor az ember szembenéz azzal a lehetőséggel, hogy magára marad, hogy téved, hogy akár elbukik. Ez kockázatos és zsigeri ösztönök hatnak ellene, hiszen a közösség részben túlélésünk záloga.
De nem árt észrevenni, hogy Leonardótól Teslán és Mozarton át Einsteinig azok, akik valóban maradandót alkottak, éppen annak köszönhették ezt, hogy nem féltek elhagyni a tömeget, képesek voltak maguk mögött hagyni a közösség véleményét, elképzeléseit, mintáit. Elég bátrak voltak ahhoz, hogy valami merőben újat hozzanak létre, még akkor is, ha ez akár az életükbe is kerülhetett, mint ahogyan ez többek közt Giordano Brunoval meg is történt. Ragaszkodni mindenáron azokhoz, akik körbe vesznek, akkor is, ha ez nem tudatos választásunk, gyávaság, még ha rövid távon komfortos is. És bár manapság trendi a közösségek támogató erejét hangsúlyozni, fejlődésünk igenis megkövetelheti, hogy el tudjuk szakadni, el tudjunk búcsúzni emberektől, csoportoktól, hogy önállóan döntve, felnőtt emberként a magunk útját járhassuk.
Könnyebb, ha sajnálnak, mint ha irigyelnek
Aki jól van, annak bizonyos szempontból nehezebb, mint annak, akit sajnálnak. Az empátiának álcázott sajnálat akár jó „üzlet” is lehet annak, aki így élősködhet környezetén. Ezzel ellentétben a jólét provokatív. Pedig azt, hogy egy siker mögött mennyi munka, vagy egyéb áldozat van, csak az tudja, aki maga is sikeresé vált a saját erejéből. Persze elnézőbbek vagyunk, ha „nekünk van jól”, mondjuk, ha „nekünk” nyeri az olimpiai aranyérmeket. De biztos vagyok benne, hogy eddig a szintig eljutni bármilyen életterületen rengeteg ellenállás, gáncsoskodás leküzdése árán lehetséges csak. Hosszú Katinka is nyilván sokat tudna mesélni erről – már, ha akarna. Másrészt akinek van valamije – tudása, pénze, ereje, boldogsága, szépsége, tehetsége – arra nagy nyomás nehezedik, hogy ezt másokkal meg „kell” osztania.
Valami rejtélyes igazságosság nevében úgy hisszük, hogy azoknak, akiknek nincs, kapniuk kellene azoktól, akiknek van. Pedig ez súlyos tévedés. Gondoljunk csak bele, mit veszítettünk volna, ha Einstein ahelyett, hogy „önző” módon a maga elméletei kidolgozásával töltötte életét, korrepetálta volna a kisiskolásokat. Mások helyett sem jól élni, sem szenvedni nem lehetséges. És segíteni is csak azon lehet, aki ezt maga akarja, kéri és tesz is érte. Mindannyiunkban él a vágy, hogy a környezetünkben élők jól legyenek, tegyenek magukért, érezzék jól magukat. Hiszen, ha társaink jól vannak, ezzel mi is öntudatlanul felhatalmazást kapunk a boldogságra. Ám ha számunkra fontos, közeli emberek aktívan vagy passzívan önsorsrontanak, ez ideig óráig megbéklyózhatja azt, aki tesz magáért. Az elején erőlködünk, hátha sikerül rábeszélni, meggyőzni, megmenteni őket, aztán idővel – jó esetben – belefáradunk a hiábavaló próbálkozásokba valahogy úgy, ahogy Szepes Mária írja:
„Hosszú és különös tapasztalatokkal tele életem alatt megtanultam, hogy az embereket hagyni kell a maguk módján élni. Hiábavaló és téves erőlködés őket kierőszakolni abból, amit tapasztalniuk kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanazt a helyzetet. Nem mondom, sok önuralom kell hozzá, tehetetlenül nézni, mint rohan valaki a vesztébe saját akaratából, minden figyelmeztetés ellenére… de idővel belejön az ember.”
Sajnos.
Fájdalmas látni, ahogy hozzánk közel álló emberek, barátok, családtagok, társak lemondanak a saját jólétükről, egészségükről, álmaikról, boldogságukról, végső soron önmagukról. De mi csak egyet tehetünk, csupán egyetlen módon segíthetünk. Rendíthetetlenül megyünk tovább.