Ahogy olvasom a megbocsátásról, a feltétel nélküli szeretetről és elfogadásról és a “negatív” érzésekről szóló könyveket, cikkeket és idézeteket néha az az érzésem, hogy mindnyájunknak elment a józan esze. Vajon ki és mikor hitette el velünk, hogy léteznek “negatív” érzések? Vajon miért akarjuk mindenáron magunkra (és másokra) erőszakolni a megbocsátást és a feltétel nélküli szeretetet? Feldmár Andrástól, a Kanadában élő magyar származású pszichoterapeutától olvastam, hallottam ebben a témakörben az első őszinte gondolatokat, szóval az inspirátornak is van inspirátora. Sőt!
Mit jelent konkrétan a megbocsátás?
A szótárban ez áll: “hajlandó elfelejteni, vagy semmisnek tekinteni valamit, ami miatt kellemetlenségei voltak”. Azt, hogy semmisnek tekintek valamit, magyarul azt jelenti, hogy letagadom, ha jól értem. Bizarr, de ezt valóban tudatosan meg lehet csinálni. Na, de az elfelejtést? Tudhatom akarni elfelejteni azt, ami történt? És főként akkor, ha ez súlyos trauma volt? És ha igen, akkor hogy lesz ebből tanulás, fejlődés, éberség, tudatosság? És még csodálkozunk, hogy milyen sok a demens idős ember…
Ki viseli a bántalmazás következményét?
A világban, bennünk és így kapcsolatainkban is tökéletes egyensúly működik és ez kívül esik a hatókörünkön, akaratunktól függetlenül működik. Léteznek lelki axiomák. Negatív érzéseink éppen azt jelzik, hogy valahogyan felborult az egyensúly. Minden bántás, minden lemondás, minden hazugság így vagy úgy, de megkéri az árát, főként, ha nem akarjuk érezni, látni, észrevenni. Az előző cikkben leírt eset kapcsán arra jutottam, hogy ez egy automatikus egyensúly, így ha bántás ér bennünket, csupán három módon tudjuk azt továbbadni. Persze ritkán vegytisztán, szinte mindannyian “több hangszeren játszunk”.
Te kit bántasz, ha téged bántanak?
Az egyik lehetőségünk, hogy keresünk egy nálunk gyengébbet, kiszolgáltatottabbat. Szülőknek ilyen a gyerek, főnöknek az alkalmazott, feleségnek a férj és (f)ordítva, orvosnak a beteg, gyógyítónak a kliens, de egyenrangú kapcsolatokban is megjelenhet, ha az egyik fél érzelmileg vagy anyagilag kiszolgáltatott. De kereshetünk egy személytelen ügyet, ami érzelmileg is biztonságos távolságban van (politika, gazdaság, nemzet, vallás, sors, stb.) és azon is kiélhetjük elnyomott agressziónkat.
A második lehetőségünk, hogy félelemből, vagy szentté akarván válni senkit sem bántunk és szó szerint benyeljük. Na ebből lehet a körömrágástól a tumorig bármi. Hajhullás, gyomorfájás, alkoholizálás, cigarettázás, depresszió, autoimmun és egyéb betegségek, úgyis mint rák, ami sajnos elég népszerű önpusztítás. Ha ugyanis érzelmi szinten magunkat romboljuk mások miatt, ez a program sajna testi szinten is aktiválódhat előbb utóbb.
A harmadik, az egyedül egészséges és az egyetlen tudatosságot feltételező megoldás annak visszaadni, akitől kaptuk, annak, aki nem tartotta tiszteletben a határainkat. Ez azt feltételezi, hogy éberek vagyunk és észrevesszük, mit tett, vagy nem tett a partnerünk. Visszaadni persze nem szívlapáttal kell, hanem a saját igazságunk, érzéseink, szükségleteink lehetőleg asszertív kimondásával, egészséges határaink következetes kijelölésével és betartásával. Ez a nyílt kommunikáció ad csupán lehetőséget a félreértések tisztázására, a kapcsolat mélyülésére, az intimitásra és a változásra. Tehát csak így marad élő és valóságos a kapcsolat. Persze van kockázat, mert végső esetben eltávolodással, a kapcsolat megszakításával is végződhet a dolog, ha minden odafigyelésünk és asszertivitásunk ellenére sem sikerül változást elérni. De hát kinek lenne jó egy bántalmazó kapcsolat? A bántalmazón kívül.
Felnőttnek lenni nem életkor kérdése
Ha úgy érzed, hogy főnököd/gyereked/apád/anyád/feleséged/férjed/barátnőd bánt és elmúltál 18 éves, a te felelősséged, hogy ezt hogyan kezeled. Attól még, hogy akár a családod egyik tagja, nem biztos, hogy minden jó, amit tőle kapsz. Ugyan, miért is lenne az? Az emberek ilyenek és olyanok, adnak jót és rosszat, és ez így rendben is van, hiszen ez fejlődésünk záloga, motorja. Ami nincs rendben, az az, ha ezt nem lehet látni, hallani, érezni, kimondani. Az elhallgatás, az elhazudás a gyilkos, nem feltétlenül az, ami megtörténik.
“Hazudunk éjjel nappal”
Ha mindenáron magunkra, vagy másokra akarjuk erőltetni a megbocsátást, az azt jelenti, hogy hazugságra akarjuk kényszeríteni egymást. Pedig ha egyénileg megbetegítő, akkor miért gondoljuk, hogy társadalmilag egészséges lenne? És nehogy félreérthető legyen, nem arra akarok bárkit is bíztatni, hogy állandóan haragudjon, de arra igenis, hogy ha haragot érez, akkor nézzen utána, hogy mi lehet az oka. És arra is, hogy legyen őszinte – először önmagához, rögtön azután pedig a kapcsolataiban másokhoz. Ez persze veszélyes, következménye van és ezért felelőséget kell vállalni.
Bocsásd meg, ha nem bocsátasz meg
Persze súlyos bántalmazásokat is meg lehet bocsátani, ha – Feldmár szerint – az elkövető (1) beismeri a tettét, (2) szívből megbánta és bocsánatot kér és (3) soha többet nem ismétli meg. Nem lehet meg nem történtté tenni, de megeshet az a csoda, hogy ha mindhármat megteszi a bántalmazó, akkor lassan, óvatosan, de felépíthet a két ember egy új, egészséges kapcsolatot. Ha azonban bármelyik a háromból nem történik meg, nincs esélye kölcsönösen éltető kapcsolatnak. És ilyenkor tök rendben van, ha ez fáj, ha ez akár életed végéig fájó emlék marad és pont arra van szükséged, hogy emiatt ne haragudj magadra, mert ez a természetes. És az a csoda, ha mégis begyógyulnak a sebek.
Súlyos traumák esetén még az elfogadás is iszonyú nehéz lehet, az ugyanis azt jelenti, hogy szembenézünk azzal, amit valaki (nem) csinált. Mondjuk úgy, hogy elfogadod, hogy apád vert gyerekkorodban, elfogadod, hogy a mai napig letagadja, hogy meg sem bánta, de mindent megteszel, hogy ne hasson rád, tehát nem fogod verni a gyerekedet, de azt se hagyod, hogy mások (akár apád felnőtt korodban) terrorizáljanak. Ehhez képest, ha “elfelejtetted” (=megbocsátottad), szinte biztos, hogy valamelyik mintát viszed tovább tök öntudatlanul.
Persze el lehet gondolkozni azon, kinek áll érdekében, hogy ne emlékezzünk, hogy felejtsünk el mindent, hogy “bocsássunk meg”? Pénzügyi, politikai, de akár szellemi hatalmat csak és kizárólag ezzel a hazugság halmazzal, az igazság kimondásának tiltásával lehet fenntartani. Az elnyomó hatalomnak sosem érdeke az őszinteség, sőt bagatellizálja, negligálja vagy bünteti a valóságra való felébredést és a következetes cselekvést.
A hazugságok mérges kígyókként fonják körbe életünket és így egész társadalmunkat is a politikától a templomokig. Persze lehet finnyogni, hogy milyen korrupt a közélet. A felszínen és a Facebook-on a pénzügyi szféra és a politika „viszi” el a pofátlan átverések balhéját, de milyen más lenne az élet, ha a saját kis életünkben is észrevennénk ezeket.
Azután próbáljunk meg szépen, lassan leszokni róla, mint jó drogos a szerről. Garantáltan legalább olyan nehéz és az tippelem, hogy a sikeres leszokók aránya is éppen akkora. Hazugságaink története egészen a gyerekkorig nyúlhat vissza, és végigmenni az akár évtizedek óta elnyomott érzések meggyógyításán hosszú és fájdalmas is lehet, de a felnőtté váláshoz vezető egyetlen út. Nem az a végső cél, hogy bárkit bűnösöknek bélyegezzük, de az igen, hogy szembe nézzünk a történtekkel, nem felmentve a többieket, nem megmagyarázva az eseményeket, pusztán átélve valódi érzéseinket, megfelelő módon kimondva igazságainkat és arra téve a felelősséget, akire tartozik. Ha meggyászoltuk a múltat, meg tudjuk változtatni viselkedésünket, kiszabadítva magunkat mérgező kapcsolataink börtönéből.
Meggyógyított sebeink pedig éltető erővé válnak önmagunk, környezetünk és a jövő számára, mert így felnőve, felnövesztve önmagunkat felelősségteljes emberré válhatunk, aki már sem az agresszor, sem az áldozat, sem a megmentő szerepét nem veszi többé magára, hanem kizárólag éltető, kölcsönösen boldogságot hozó, egyenrangú és őszinte kapcsolatokat tart fenn.
És úgy vélem, minden, ami ennél kevesebb, nem emberhez méltó.